A demokrácia alapja egy közösségen belül a bizalom és a racionális vitába vetett hit. Az eltelt évszázadok megtanítottak minket arra, hogy egyik jelentőségét sem kell abszolutizálni: a bizalom kritériuma nem jelenti, hogy a közösség összes tagja olthatatlan odaadással és szeretettel viseltetik a másik iránt, ahogyan a racionális vitába vetett hit sem ébreszt olyan illúziókat, hogy az észszerű eszmecsere minden problémát képes megoldani.
Mégis, ez a két tényező vagy meggyőződés teszi alapvetően működőképessé a demokráciát.
Bár a dolgok természetéből adódóan nem érhetjük el a kettő esetében a maximumot, az ezekbe vetett hit gyengülése a demokráciába vetett hit gyengülését és összességében a demokrácia gyengülését, ezzel együtt a társadalmi frusztráció növekedését idézi elő. A másik személyiségének verbális megsemmisítése, trágár és obszcén jelzőkkel, igékkel leírása a támadó szándéka szerint a megtámadott bizalomra méltatlanságát, racionális vitára alkalmatlanságát kívánja bebizonyítani,
ám a legtöbb esetben csupán a támadó tehetetlen dühét leplezi, hiteltelenítve ezzel saját álláspontját.
Persze, a stílus maga az ember – legyinthetünk fölényesen, és orrunkat fintorítva elfordulunk, hogy úgymond lényegesebb dolgokkal foglalkozzunk. Csakhogy a közéleti szereplő nem csupán egy polgár a több millió közül. Mintaadó is sokak számára a hétköznapokban. Amilyen módon és stílusban kezelik a politikai osztály tagjai a konfliktusaikat, vagy oldják meg problémáikat, esetleg fogalmazzák meg törekvéseiket, azzal hatást gyakorolnak a hétköznapok emberi kapcsolataira, nyelvi kereteire és végső soron boldogság- és bizalmi szintjére is.