Navracsics: Ez már nem polgárpukkasztás, de nem is düh – hanem szimpla igénytelenség

Január elején mindenki az újévi fogadalom meg­tartásának illúziójában él. Még hiszünk abban, hogy az előttünk álló év jobb, egészségesebb, kevésbé feszült, sikeresebb vagy éppen szeretettelibb lesz, mint az előző. Most talán még elég erősnek érezzük magunkat ahhoz is, hogy ne csupán elméletben értsünk egyet a másik hasonló vágyával,

Miközben fél szemmel mindenki a néhány nap múlva sorra kerülő amerikai elnöki beiktatást, a másfél hónap múlva megrendezendő német választást vagy éppen a lengyel, a megismételt román elnök- vagy cseh parlamenti választást figyeli, talán még adatik egy perc arra, hogy a politika nyelvi kultúrájára felhívjam a művelt olvasó figyelmét.

Inkább csak arra hívnám fel a figyelmet, hogy politikustársaim nyelvhasználatának milyen fontos következményei vannak demokráciánk és hétköznapjaink állapotára.

A demokrácia alapja egy közösségen belül a bizalom és a racionális vitába vetett hit. Az eltelt évszázadok megtanítottak minket arra, hogy egyik jelentőségét sem kell abszolutizálni: a bizalom kritériuma nem jelenti, hogy a közösség összes tagja olthatatlan odaadással és szeretettel viseltetik a másik iránt, ahogyan a racionális vitába vetett hit sem ébreszt olyan illúziókat, hogy az észszerű eszmecsere minden problémát képes megoldani.

Bár a dolgok természetéből adódóan nem érhetjük el a kettő esetében a maximumot, az ezekbe vetett hit gyengülése a demokráciába vetett hit gyengülését és összességében a demokrácia gyengülését, ezzel együtt a társadalmi frusztráció növekedését idézi elő. A másik személyiségének verbális megsemmisítése, trágár és obszcén jelzőkkel, igékkel leírása a támadó szándéka szerint a meg­támadott bizalomra méltatlanságát, racionális vitára alkalmatlanságát kívánja bebizonyítani,

Persze, a stílus maga az ember – legyinthetünk fölényesen, és orrunkat fintorítva elfordulunk, hogy úgymond lényegesebb dolgokkal foglalkozzunk. Csakhogy a közéleti szereplő nem csupán egy polgár a több millió közül. Mintaadó is sokak számára a hétköznapokban. Amilyen módon és stílusban kezelik a politikai osztály tagjai a konfliktusaikat, vagy oldják meg problémáikat, esetleg fogalmazzák meg törekvéseiket, azzal hatást gyakorolnak a hétköznapok emberi kapcsolataira, nyelvi kereteire és végső soron boldogság- és bizalmi szintjére is.

vagy hogy csomagoljuk hazugságba legitim érveinket. Éppen ellenkezőleg. A valóság az, hogy igényesebb megfogalmazással, a vitapartner vagy ellenfél személyisége helyett érveinek nyelvileg hidegvérű, tárgyilagos, ám kérlelhetetlen számonkérésével hatékonyabban lehet vitákat nyerni, és az ember még a saját hitelességét is megtartja a közvélemény előtt.

A kortárs kultúrában és ellenkultúrában markánsan észrevehető trend a nyomdafestéket nem tűrő szavak használata a legártatlanabb szituációkban is. Ez az egykor polgárpukkasztásnak szánt provokáció már inkább kínos, mint felháborító. Már nem a dühről, hanem az igénytelenségről szól.

A képviseleti demokrácia az európai kultúra egyik fontos vívmánya. Finom és bonyolult szerkezet, amely – Böckenförde ezt meggyőzően bizonyította – elválaszthatatlan a személyiség tiszteletét magáénak valló kereszténységtől. Egy finom és bonyolult szerkezet működtetése a közösség minden tagjától nagyobb igényességet és odafigyelést igényel. Néha a pillanatnyi érdekek és indulatok hosszabb távú célok alá rendelését. 

A szerző közigazgatási- és területfejlesztési miniszter

(Nyitókép: Mandiner/Földházi Árpád)