Magyar Péter a saját történetében él.
Karinthy „Felelős Ember” figurája áll a kereszteződésben és instruálja a forgalmat. „Az a két kocsi most befordul… Helyes… Szemben egy villamosnak kell állni. Ejnye, mi ez? Itt most katonáknak kellene jönni… Ahá, már itt vannak. Ott jönnek, szemben. Hé, katonák!… jól van, mehetnek…” „Magának, a rendezés szerint, itt kell állni a lámpa alatt.” Képzelete szerint utasításaitól haladnak a közlekedésben részt vevők, s ez tart mindaddig, amíg el nem viszik a mentők a Lipótra.
A mögöttünk lévő hónapokban a magyar társadalomnak káprázatos élményben lehetett része: egy erősen narcisztikus, hipomániás alak önmagához intézett szerelmi vallomását követhette. A közjóért való aggodalomba csomagolt hangos rajongás önmaga iránt a betegen kívül eső, külső okok miatt páratlan hatást keltett.
Miként a testi fájdalom hasznos, hiszen kórjelző, és felhívja a figyelmet a sérülésre, betegségre, akként Magyar Péter figurája sem haszontalan. Egyrészt valós időben megtapasztalhattuk, hogy az örök dramaturgiai klisékből összegyúrt figura – áruló, trónkövetelő, gátlástalan – mekkora figyelmet nyerhet, másrészt rámutatott a magyar politikai ellenzék mély krízisére is: ahogy jött valaki, aki más eszköztárral, újfajta erőszakossággal tört utat az ellenzéki választók szívéhez, rögvest elfordultak addigi reménységeiktől. Harmadrészt az enélkül is közismert tényt is aláhúzta, miszerint a polgárok érzülete az, hogy nem gyarapodnak úgy, mint a 2010-től a világjárványig tartó, hallatlan prosperitás alatt, holott már megszokottá váltak az aranyévek, amelyekhez képest kirívóan nehéznek tűnik a mögöttünk hagyott néhány esztendő.
Mindez pedig elbizonytalanodást, nehézségérzetet szül. Ahhoz, hogy a kormánypártok újra még szélesebb közbizalomnak örvendjenek, elengedhetetlen a személyes anyagi biztonság megélése s annak a hite, hogy ez újra tartós marad. Ám ez az utóbbi a kórjelző és a kór egyidejű szimptómájaként megjelenő Magyar Pétertől független.
Az életét a rendszerváltás óta eltelt időszak színes politikai arcképcsarnokát kiegészítő, adópénzből jól fizetett állami hivatalnokként s ismert ember férjeként tengető alak színe- és szerepváltozása arra is rámutatott, hogy a politikában lehetséges az is, hogy valakinek nincs valódi közössége, ám van egy neki voksokat ígérő réteg, amely kétségtelenül rá vetítette a bizalmát.
A kettő közötti különbség nyilvánvaló: Magyar alkatilag is csak egyszemélyes show-ra képes, narcisztikus személyiségéből következően képtelen az empátiára, annak megértésére, hogy egy másik ember mit érez, pláne nem képes a fókuszt tartósan önmagáról másra helyezni, így pedig valódi közösség, tartós bizalom nem építhető. Ám hitet bármibe helyezhetünk, ahogy vannak, akik elhiszik, hogy az ezerszázalékos hozamot ígérő piramisjáték fizetni fog nekik, úgy az is hihető lehet, hogy az áruló-trónkövetelő influenszer karizmatikus önimádatából nekik is jut valami szeretetmorzsa.
Magyar Péter a saját történetében él.
Hisz magában, hisz abban, amit tesz. Hisz magában, amikor erőszakos egy nővel szemben, vagy öngyilkossági kísérletet szimulál, hogy megbocsátást vívjon ki magának, őszintén hiszi, hogy teszi, amit tennie kell. S ahogy megengedhető, sőt szükségszerű számára olykor a pszichés vagy testi tünetek szándékos produkciója, úgy minden más is eszköztára természetes része, ami kiemelheti saját vélt kivételességét, kiválasztotti tudatát.
Mózes írt a kőtáblákra, vagy Magyar Péter? Jézus vagy Magyar adta vissza a látását sárral a koldusnak? Utóbbi válasza eltérne az ismereteinktől, de fegyelmezi magát egyelőre, hogy megossza velünk.
Az instant világban otthonosan élő, önmagát percenként megörökítő és minden esemény főszereplőjévé emelő beteg képtelen lenne kezelni a valódi felelősséggel járó feladatokkal párosuló lelki és fizikai nyomást. Szerencsére ezzel nem is kell megküzdenie.
Ott áll a közpolitikai kereszteződésben, és azt rikoltozza: „Én jövök, végre én jövök. Majd most. Majd most!” Ám az emberek nem játszanak majmost. Ez egy komoly ország, amely miközben helyi értékére visszaengedi a beteget, ismét megéli saját sikereit.
Nyitókép: MTI/Bodnár Boglárka
Egyre távolodik egymástól az Egyesült Államok és az Európai Unió. Előbbi ráadásul egy merőben új kontinens képzel el, ahol egyes országokkal működne csak szorosabban együtt.
„Az ilyen mértékű béremelés mögött nincs fedezet, ezért az szükségszerűen adóemelésekhez vagy megszorításokhoz vezetne” – hangsúlyozta a Számháború című műsorban Szalai Piroska.
A hegeli dialektika szerint minden tézis megszüli az antitézist.
Éppen csak azt nem írták meg, hogy mióta Bütyököt követik, sokkal egészségesebb a székletük.
A műsor kritikus és szatirikus hangnemben vizsgálja, hogyan épül fel a „slim fit messiás” narratívája, miközben egyre több politikai ellentmondás kerül felszínre.
Egy laza csevegés, egy kis könnyed vita! Csütörtökön is újra itt a Vekker a Mandiner reggeli élő műsora! Mondd el te is a véleményedet, és oszd meg a két műsorvezetőnkkel!
Nincs semmi szükség a reformra, a magyar nyugdíjrendszer stabil – mégis brutális elvonásra készülnek Magyar Péterék. Szalai Piroska elemzése rámutat: a Ratkó-korszak hulláma már lecsengett, a számok rendben vannak, a Tisza mégis a régi baloldali reflexből, vagy talán brüsszeli nyomásra akarja kivéreztetni az időseket.
Nem megy el a rivális.
A négyéves Medárd napok alatt belopta magát egy ország szívébe. Hőstettét és helytállását jó ideig nem fogjuk feledni. De egyre több helyen felmerül a kérdés, hogy is írjuk helyesen az életet mentő köszönését. Utánajártunk!
