A tizennégy fejezetre tagolódó munka a kommunista mozgalom és képviselői történetét az első világháborút megelőző időszaktól, az előbb az 1871-es párizsi kommünben, majd aztán a magyarországi munkásság törekvéseinek megszervezésében tevékeny szerepet vállaló Frankel Leótól kezdve tekinti át. A kötet záró időszaka 1989 októbere, amikor a Magyar Szocialista Munkáspárt tizennegyedik, legutolsó kongresszusán a jelenlévők kimondták az állampárt formális megszűnését és a Magyar Szocialista Párt megalakulását, noha az előd- és utódszervezet között nemcsak személyi vonatkozásban, de a párt jellegét tekintve is nyilvánvaló folytonosság volt.
A szerző szerint a magyar kommunistáknak három nagy nekirugaszkodásuk volt, amikor „a kívülről származó eszme magjait” megpróbálták elvetni a magyar földben. Először 1919-ben, a Közép-Európa első szovjet típusú hatalmának tekinthető Magyarországi Szocialista Szövetséges Tanácsköztársaság alatt. Másodízben 1944–45-től, amikor egy átmeneti időszak után Rákosi Mátyás épített ki elnyomó önkényuralmat. Végül pedig az 1956-os forradalom és szabadságharc vérbe fojtását követően, a Kádár János nevével fémjelzett korszakban, amelynek bő három évtizede során 1956 mindvégig be nem hegedő seb maradt. Ezen hét évtized kezdete és vége között szembeötlő az a hasonlóság, hogy a Kommunisták Magyarországi Pártja szűk társadalmi bázison, döntően értelmiségi közegre támaszkodva született meg, és 1989 őszére is csupán egy aránylag jól körülhatárolható szervezeti keretek között működő értelmiségi réteg maradt meg a radikális kommunista program hívének.
A kötet találóan hívja fel a figyelmet arra, hogy a magyar kommunista mozgalom csakis a trianoni határokon túli magyar kisebbségek körében, valamint az 1919-es proletárdiktatúra bukása után a világ számos országában létrehozott kommunista csoportok történetének alapos feltárását követően válhat teljes egészében megismerhetővé. Az is kijelenthető, hogy a hazai kommunisták legnagyobb deficitje a hatalom megragadásának és gyakorlásának módjából eredt: