Szájer és a Tisza halmazváltozása

Mi, akik olyan öregek és szerencsések vagyunk, hogy már a Fidesz első irodájában, a Molnár utcai kis lakásban beszélgethettünk Szájer Józseffel, természetesen örülünk, hogy közössége visszavárta és visszafogadta őt.

Szájer – mindezt a Mandiner olvasói jól tudják – a kommunizmus kimúlását követelők hőse volt, hiszen az egykori állampárt legnépszerűbb jelöltjét győzte le az első szabad választásokon.

Szájer József kitűnő, éléselméjű figura, aki sokat tett azért, hogy Magyarországon szabadság legyen.

A Covid-karantén idején volt egy kínos és mémszerű pillanata, ami után végleg befejezte politikusi életpályáját, minderről és sok másról is a Mandiner hetilapban Szalai Laurának adott interjúban sok figyelemreméltót mond a Fidesz legképzettebb jogásza.

Amióta közíróként, gondolkodóként visszatért a közösségébe, amely visszavárta, sorra-másra kritikát kap az ellenoldaltól, Lakner Zoltán például egy mai interjúban kifejtette, hogy a Fidesz politikai hibát követ el azzal, hogy „Szájert nyilvánosan mutogatja”.

A  gesztinai rebbéről, reb Jechiel Meir Lifschitzről mesélték, hogy ifjúkorában meg akart tanulni sakkozni. Amikor azonban megtudta, hogy a játék szabályai szerint, ha valaki egyszer már lépett, az nem gondolhatja meg magát és nem léphet vissza — kijelentette, hogy ez nem neki való. Mindezt pedig azzal indokolta, hogy nem zsidónak való dolog, ha nem lehet megbánást tanúsítani és megtérni, azáltal is, hogy az ember visszacsinálja.

Az a közösség, amelynek nincs egy stabil belső magja, az a közösség, amely nem tekinti természetesnek a zsidó-keresztény kultúra talpkövét jelentő megbocsátás kultúráját, az a közösség, amely nem engesztelődik meg és ha másként is de nem alkotja újra viszonyát a közösség egyik alapítójával, s egy egyszeri magánéleti botrány után a sajátjáért nem áll ki, nem lehet életképes.

Ennek a tartásnak, stabilitásnak a hiánya az egyik oka annak, hogy mindig szétesnek azok az ezerféle szálból szőtt jelmezek, amelyeket oly különböző alakok öltenek fel, ám egyetlen közös akaratuk a kamuflázs alatt: valamit lerombolni.

Van, amikor ez előre tudható és tudják azok is, akik valami ellen küzdenek: ’89-ben számtalan ember tartott össze egy közös célért: a kommunisták elűzéséért, hogy utána szabad választásokon, immár egymás ellen is megküzdhessenek.

Van, amikor ez előre tudható, de a cselekvők mégse látják. Polgári demokráciában  a rombolás céljához kötött közösség, amely rendkívüli sokszínű, de azt egy egynemű szólamon ordító influenszer fojtja el, közös értékrendje pedig nincs, csak offenzív akarata, szükségszerűen elpárolog.

Akik pedig hibának vélik a megbocsátást, a közösségnek az egyénért való kiállását, magáról a közösség fogalmáról nem tudnak sokat, ami annyiban érthető, hogy politikai építkezésük alapja 14 éve a „van másik” elképzelésére épül.

Mindez egyrészt – minden olvasóval szívesen fogadok erre egy jó könyvben – a Tisza nagymértékű elpárolgását okozza majd jövő ilyenkorra.

Másrészt azt is, hogy mindig a szabadságszeretet és a megbocsátás kettős igénye győzedelmeskedik.
 

Nyitókép: Ficsor Márton / Mandiner