Ki akarna örökké élni? – kérdezhetnénk joggal, ami mellett viszont, ha nem is évszázadokra, de legalább méltóságteljes halálra számítanánk. De ez sem mindenkinek adatik meg.
Nyitókép: Alan Harvey/SNS Group, Getty Images és Interjú a vámpírral: François Duhamel/Sygma/Sygma, Getty Images
Ritkán hallani olyat, hogy valaki a „Mi a foglalkozása?” kérdésre úgy feleljen, hogy „vámpír vagyok”. Eleve, ritka az, amikor a vámpír-mítoszt nem egy áldozat szemszögéből ismerjük meg. A 2021-ben elhunyt Anne Rice azonban, kislánya elvesztése szülte fájdalmában, a gyászt feldolgozva olyan regényfolyamot indított el, amely a vámpírt, mint mitikus lényt a főszereplőjévé tette és ezzel együtt az ő gondolatait továbbította.
Hogy az ihletettség egészen pontosan honnan jött, kitől eredeztethető a gyászban, arra talán nem is vagyok kíváncsi, hiszen a filmadaptáció éppen úgy magán viseli az ördög kézjegyét.
Mert hiszen 1994-ben, 30 évvel ezelőtt, született egy nagysikerű filmadaptáció, Neil Jordan (Síró játék) rendezésében és igazi sztárparádéval. És ugyan a direktor és az írónő számos ponton, számos okból összeszólalkozott, aminek az lett a vége, hogy Anne Rice látványosan kivonta magát a munkálatokból, sőt hangos kampányt folytatott a film ellen, az végül nemcsak elkészült, de komoly sikereket ért el, emellett a korábban kimondottan ellenségessé vált szerző is odáig volt érte.
Ezt is ajánljuk a témában
Az atombomba hatására lehetett volna polip, a feje helyén gombafelhővel, végül azonban egy olyan szörnyeteg született, amely évtizedekre megágyazott a műfajnak.
Szóval Christian Slater alakításában ül az újságíró egy sötét szobában, miközben egy fura alakot kérdezget. Aztán kiderül, hogy az illető valóban vámpír. Az évszázadok óta létező Louis (Brad Pitt) keserédes történetet mesél el fájdalomról, halálvágyról, halálról és a halál utáni létről. Mert ő maga vágyta az elmúlást családja elvesztése miatt, de ahogy a sötétséget várta, egészen másfajta sötétség talált rá
egy ősi vámpír képében, aki új, teljesnek semmiképpen sem mondható, mégis örökké tartó életet ajándékozott neki egy éjszakán.
De lehet egyáltalán ajándék az, ami az embernek csak fájdalmat és magányt okoz? Mert Louis számára a vámpírlét csak eleinte tűnik vonzónak, a Lestat (Tom Cruise) nyújtotta kötelék aztán egyre fojtogatóbbá válik. Pláne, hogy „apja”, társa és egyben barátja sokkal hedonistább és exovertáltabb nála, kifejezetten élvezi a halandók vérének kiszipolyozását, ellentétben vele, aki „az élet tisztelete” miatt inkább kisállatokból táplálkozik.
Mielőtt azonban a különbségek okán igazi konfliktus alakulna ki a két férfi között, Lestat maguk közé emeli Louis egyik áldozatát, a kislány Claudiát (Kirsten Dunst), hogy ezzel is maga mellett tartsa a lázadó lelkű fiatalembert.
Tűzoltásnak persze ez is jó megoldás, véglegesnek azonban nem mondható. Ahogy telnek az évek, a lány személyisége is egyre inkább fejlődik és öregedik, de teste börtönt jelent számára, hiszen az állandó és változásra képtelen. Emiatt egyre jobban érlelődik benne a bosszú, aminek a vége az, hogy Lestat ellen fordul, sőt Louist is maga mellé állítja, hogy utána „apjukkal” leszámolva ketten együtt induljanak meg az óvilág, Európa felé.
Ahol persze ugyanaz a megnyugvás nélküli, szomorúsággal és fájdalommal teli lét várja őket, csak pepitában.
Muszáj visszatérni erre a kérdésre, hiszen már az alaptézis is bűzlik. Kaptam olyan választ, hogy rövid az élet és nem elég arra, hogy nagy dolgokat tegyünk, de számomra ez nem igazolja a „vámpírlét” szükségét. Mert nem kell mindenkinek nagy dolgokat cselekednie, sőt a „nagy dolgokhoz” akár kis lépéseken át vezet az út. Nem utolsó sorban, az elmúlás az élet része, és ahogy azt A szer esetében is ecseteltem, ezt az öregedéssel együtt kéne méltósággal elfogadnunk.
Ha pedig valaki úgymond fellázad a halállal szemben, mert többet akar, hosszabb életet, az igazából alkut köt és megfizeti ennek a szentségtelen paktumnak árát. Talán nincs is sokatmondóbb összegzése a történetnek, mint a lezárás alatt felcsendülő Sympathy For The Devil.
Ezt is ajánljuk a témában
Egykoron sztár volt, akiért rajongtak, de ahogy megöregedett, már a kutya sem foglalkozik vele. A szépségért és az emberek szeretetéért pedig bármire képes.
Régen láttam már a filmet és úgy maradt meg bennem, mint tipikus női romantizálása a vámpírlétnek, amit felnőtt fejjel már sokkal árnyaltabban látok. Ellenben ami tinédzserként nem tűnt fel, az az erkölcsi dögkút, amit a legtöbb karakter képvisel. Nehéz bárkivel is együtt érezni, és leginkább Louis az, aki a filmben ember tudott maradni, ezért egy kevés szimpátiát ki tud váltani a nézőből.
Egyébként pedig időnként kifejezetten gonosz moziról van szó, ami mondanivalójában és cselekményében sem tiszteli az életet.
És most megint ellent kell mondanom magamnak, mint néha más esetben is. Mert ugyan néhol kifejezetten kényelmetlen az Interjú a vámpírral megtekintése, filmélményként nagyon erős, hatásos és maradandó élmény, amin még néhány nap múlva is elgondolkodik az ember. Ehhez persze kellett Neil Jordan rendezése, Philippe Rousselot fényképezése és Elliot Goldenthal valóban halhatatlannak tűnő, időtlen zenéje,
no és persze egy olyan színészgárda, amelynek tagjai egyfelől már csak nevek tekintetében is becsalják a nézőket a moziba, másfelől pedig emlékezetes alakítást nyújtanak.
És noha számomra a felnőtt színészek időnként elripacskodják a vámpírlétet (kiemelten az Armandot alakító Andonio Banderas), a forgatás alatt mindössze 12 éves Kirsten Dunst olyan kiemelkedően teljesít, hogy azzal a többieket is viszi magával. Ezzel szó szerint kiérdemli a párizsi megváltást, amit Louis ugyan tragédiaként él meg, de szerintem szebb befejezést elképzelni sem is lehetne az elanyátlanodott és húsbörtönbe zárt kislányból lett nő számára.
Hogy a regényhez képest állítólag nem érezni annyira a férfiak között fennálló homoerotikus vonalat (de, érezni!), az annyira szerintem nem probléma. Ráadásul igyekszem elfogadni azt a feltételezést, hogy a karakterek közötti érzelmek csak ösztönös szinten felmerülő maradványok, amik a magány elűzésére szolgálnak, mert különben nem mernék belegondolni abba a mindenféle viszonyba, ami korra és nemre való tekintet nélkül alakul ki.
Ezt is ajánljuk a témában
Az angol színház útjai kifürkészhetetlenek, mondhatnánk Kenneth Branagh életútja alapján, hiszen a színész-rendező igen gyorsan a filmek világában találta magát, majd szörnyet teremtett.
Vagy egy interjúé. Az biztos, hogy az Interjú a vámpírral egészen varázslatos, mint filmélmény. Más kérdés, hogy ez az élmény kinek mennyire pozitív vagy negatív egy-egy eleme és mondanivalója miatt. Bennem inkább csak megerősítette annak a gondolatát, hogy hívő vagy istenfélő ember nem szeretne ilyen teherrel „élni”. Az viszont biztos, hogy a film minőségére nem lehet panasz, a zenét meg ismét, külön kiemelném.
Anne Rice pedig hiába ágált Tom Cruise szerepeltetése vagy éppen a Neil Jordan által alaposan átírt forgatókönyv ellen, a végeredmény önmagáért beszél, ahogy az is, ahogy a szerző utólag bocsánatot kért korábbi viselkedése és támadásai miatt.
30 éves az Anne Rice regénye alapján készült film
Az írónő később, 2021-es haláláig remekül megélt vámpíros és más okkult témájú regényeiből, miközben még sorozat is született a történeteiből, így mondhatni, „happy end” a történet vége. A születésnap alkalmából pedig egy pillanatra emlékezzünk meg a szerzőé mellett River Phoenix tragikusan hirtelen haláláról, hiszen eredetileg a legtehetségesebbnek tartott Phoenix-testvér kapta volna az újságíró szerepét, amiért Christian Slater a 250 000 dolláros fizetését Phoenix két kedvenc jótékonysági szervezetének adományozta.
Ez talán a film legszebb és legemberibb üzenete, és inkább erről emlékezzünk rá. Ne a Párizsban történt mészárlásról, a fiktív gyermek- és felnőtt áldozatokról, vagy a vámpírizmus képzelt romantikájáról.
Ahogy az is nézőnként változó, hogy ki volt Ian Fleming legjobb brit titkosügynöke, az sem egyetemes igazság, melyik filmje számít a legjobbnak vagy legrosszabbnak. Akad 007-es epizód, ami mindkettő.
Évtizedeken át csak úgy hivatkoztak rá, mint a világ egyik legjobb filmje. A BLM óta mégis örülhetünk, hogy egyáltalán megemlékezhetünk az Elfújta a szél 85. születésnapjáról.
Nem ez David Lynch legjobb és legsikeresebb vállalkozása. Ettől függetlenül az 1984-es Dűne is megérdemli, hogy a születésnapján megemlékezzünk róla.
Nehéz olyan mozifilmről azt állítani, hogy szép, amely kiszaggatja és megrágja a lelked, de mást nehezebb lenne mondani róla. Stephen King Halálsoron című történetének adaptációja a szívedig hatol.
Sokan már biztosan tudják, hogy melyik mozifilmről van szó, pláne, hogy ezen a klasszikuson az idő vasfoga is csak minimálisan hagyta ott a nyomát, így ma is nyugodt szívvel ajánlható.
Van az a rémálom, ami után izzadtan ébredünk; van az, amelyiknél ordítva vagy éppen hadonászva kelünk; és van az, amibe akár bele is halhatunk.
Donald Trump techmilliárdos szövetségese egy X-posztban azt állította, hogy a közösségi oldal felhasználói tájékozottabbak a magdeburgi eseményekkel kapcsolatban, mint a német újságírók.
Csibi Krisztina szerint épp az ilyen tragédiák elkerüléséért indult el a választáson.
