Nem fogjuk kiszolgáltatni az országot! – Szijjártó Péter a Mandinernek

Nyitókép: Mandiner / Földházi Árpád

Szalai Laura és Kacsoh Dániel interjúja a Mandiner hetilapban.

A Fidesz és a kormány már-már veterán tagjaként milyen állapotban látja a kormányzást, illetőleg a jobboldalt?
Kár tagadni, hogy ebben az esztendőben értek minket olyan kihívások, amelyekre nem voltunk felkészülve. Ezek az események érzékelhetően rosszulestek a jobboldalnak, mivel alapvető, identitásbeli kérdéseinkbe vágtak bele, és teret adtak arra, hogy ellenfeleink megkérdőjelezzék az őszinte szándékainkat, amelyek a kormányzás elmúlt tizennégy évében vezényeltek minket. Úgy látom azonban, hogy túl vagyunk ezeken az eseményeken, és kellő elkötelezettséggel vágtunk bele a kihívások kezelésébe. Ezt igazolja, hogy az európai parlamenti választáson soha nem kapott még annyi szavazatot a Fidesz–KDNP, mint idén, az uniós tagságunk óta egyetlen pártra sem voksoltak ennyien Magyarországon. Szerintem erről nem beszéltünk eleget – tény, a politikában és általánosságban igaz, hogy a kritika sokkal nagyobb teret kap, mint a jó teljesítmény. Ettől még történelmi jelentőségű választáson vagyunk túl, most pedig készen állunk az előttünk lévő újabb feladatokra, arra, hogy a magyar gazdaság teljesítményét folyamatosan növelve visszatérjünk oda, ahol a nagy válságok előtt voltunk. Negyedik éve gazdasági, biztonsági, egészségügyi válságok közepette kell navigálni az országot, amibe más kormányok Európában már belebuktak – ezzel szemben mi például a 2022-es országgyűlési választáson minden idők legnagyobb győzelmét arattuk.

Mindenesetre gyökeresen megváltozott a politikai helyzet Magyarországon, most már egy új párt artikulálja legerősebben a kormányzat felé a saját véleményét, adott esetben a társadalmi elégedetlenséget. Lesz hiányérzete, hogy a gyurcsányozást magyarpéterezésre kell cserélni?
Úgy érzékelem, a harcosainknak ez nem okoz nagy gondot, de komolyra fordítva: nyilvánvalóan van egy új szituáció, a magyar politikai elit egy részét leváltották. Általában kormányokat szoktak leváltani, nálunk ezzel szemben erőteljes kísérlet zajlik arra, hogy az ellenzéket cseréljék le, vagy legalábbis egy szereplő és annak köre tektonikus elmozdulásokat okozzon. Ezért inkább az ellenzéki oldalon főhetnek a fejek, semmint a kormányoldalon – persze a jelenségre nekünk is kell reagálnunk, vagy legalábbis tudatában kell lennünk annak, hogy most a kihívások más irányból, más stílusban érkeznek. Összességében mi tesszük a dolgunkat, és közben meg az ellenzéki oldalon valami mocorog. A kutya ugat, a karaván halad.

A közvélemény-kutatások szerint a Tisza-szavazók átlagosan tizenegy évvel fiatalabbak a fideszeseknél. Orbán Viktor idén Tusnádfürdőn elismerte, nem áll jól a kormánypárt utánpótlása, most vagány, nemzeti érzelmű fiatalokat kell toborozni. Miért nem vonzó ma a Fidesz a fiataloknak, mit kellene tennie a pártnak?
Kettéválasztanám a kérdést. Azt, hogy közvélemény-­kutatók mit okoskodnak, korlátosan szoktuk figyelembe venni. A szakma legalább 2022 óta hitelességi deficittel küzd, amikor is bebizonyosodott, hogy minden tényezőt nem tud egyszerre figyelembe venni – akkor szoros választási végeredményt jeleztek előre: két-három-négy százaléknyi különbséget prognosztizáltak, húsz lett a vége. Ezzel együtt a miniszterelnök szavai teljes mértékben helytállók. A Fidelitas elnöke voltam 2005 és 2009 között, és már előtte is sok évet fidelitasoztunk mások mellett Gyürk Andrással, Rogán Antallal, Nyitrai Zsolttal, Cser-Palkovics Andrással, Gajda Róberttel. Büszke vagyok arra, hogy a szervezetből kinőtt egy olyan nemzedék, amely a Fideszben biztos utánpótlási bázist jelentett, hiszen az akkori csapatból jó néhányan kormányzati, parlamenti és önkormányzati szinten – talán nagyképűség nélkül mondhatom – megállták a helyünket. Azonban mint egykori érintett is azt tudom mondani: akkoriban sokkal könnyebb volt Fidelitas-elnöknek lenni, mint most. Ennek több oka van. Egyrészt ha belegondolunk, ma a fiatalok jelentős része a közösségi oldalakon éli az életét. Ezzel szemben 2005 és 2009 között a Fidelitas maga volt a Facebook vagy az Instagram, mert ahhoz, hogy valaki barátokat szerezzen, közösségben legyen, nem volt elég a kütyüt nyomogatni – akkor még csak a kígyós játékot meg a tetriszt lehetett nyomkodni.

Akkor még az iskolába is be lehetett vinni a telefont.
Valóban, és nagy szerencse, hogy már nincs így, bár emiatt otthon voltak azért harcaim, kaptam kritikákat. Nem mondom, hogy meggyőző voltam, de kitartottam. (Nevet) Megkaptam a kérdést, hogy „apa, te is megszavaztad, mi?”, amire persze rávágtam, hogy nagy erőkkel támogattam a döntést. Helyes, hogy a gyerekek inkább a tanulásra figyeljenek a suliban, mert pontosan látom, milyen figyelemelvonó képessége van a mobiltelefonnak. Nyilván én csak szülői oldalról tudom megközelíteni a kérdést, erről az oktatáspolitikusok sokkal hitelesebben tudnak beszélni. Visszatérve tehát, akkoriban a közösségi oldalak által adott lehetőségeket egy ifjúsági szervezet biztosította. Hiszen olyan fiatalokkal lehetett összegyülekezni, akikkel nagyjából azonosan gondolkodtál a világról, a szabadidődet el tudtad velük tölteni. Nyilvánvaló, hogy ma a fiatalok megszólításának teljesen más technikáját kell alkalmazni, ami nehezebb. Ma például annak, hogy a gyerek sportoljon, vagy hogy a fiatal politikai közösséghez akarjon tartozni, sokkal több „vetélytársa” van, mint korábban, a politikának is nehezebb dolga van a fiatalok megszólításával. Hogy a Tisza Pártnak mennyi fiatal támogatója van, azt nem tudom, mert amikor a fiaimmal mondjuk olyan eseményekre megyek, ahol sok a fiatal, a kapott visszajelzések alapján nem tudok panaszkodni – maradjon is így. Kétségtelen, a következő választás nagymértékben a fiataloktól függ, így ott is erősítenünk kell.

Térjünk át a külügyminiszterségre. A tárca vezetőjeként egyik első külföldi interjúját a BBC Hard Talk műsorának adta a migrációs válság kezdetén, amikor nagy nyomás alatt állt Magyarország. A számos nyugati médiummal vívott csatái alapján az az ember benyomása, hogy szinte élvezi ezeket a helyzeteket.
Inkább arról van szó, hogy meg kell találni a módját annak, hogy az ember akár még jól is érezze magát egy-egy ilyen szituációban. Van egy nagy előnyöm: előzőleg a miniszterelnök mellett kijártam a politika iskoláját. Dolgoztam mellette szóvivőként, majd a Fidesz kommunikációs igazgatójaként egy nehéz, a 2006-os választást követő időszakban négy éven át. Megszereztem azt a rutint, ami pótolhatatlan egy-egy ilyen média­szereplésnél. Amikor egy nagy nemzetközi médiumnak adok interjút, azt kell lerendeznem magamban rögtön az elején, hogy ezerszer többet tudok arról, amiről beszélni fogok, mint az, aki agresszíven nekem fog rontani. Ez azért nem nagyképűség, mert én vagyok az, aki itt él lassan negyvenhat éve, neki pedig az adott napon a mi beszélgetésünk mondjuk a tíz interjúból az egyik, amelyre jóindulatúan szánt mondjuk fél óra felkészülési időt. A kérdés csak az, hogy az adott szituációban ezt meg mered-e mutatni, vagy engedsz annak a nyomásnak, amit rád helyeznek. Ha az ember elmegy a CNN New York-i központjába, mindenhol óriási plakátokon láthatja a sztárműsorvezetők képeit, kiírásokat, amelyek azt hirdetik, hogy a CNN nélkül nincs élet. Majd felmegy a mozgólépcsőn a sokadik emeletre, mindenhol biztonsági őrök, és ott hever a lába előtt New York látképe. Szóval minden arról szól, hogy te csak egy pici pont vagy, s mekkora megtiszteltetés, hogy idejöhetsz. Na, ekkor kell nagy levegőt venni és azt mondani, nem nyomhatnak agyon, ezt ki kell zárni és elég bátornak lenni, hogy érvényre juttasd az álláspontod. A nagy áttörés Richard Quest barátommal az volt, amikor szembesítettem vele: hazugság, amit mond. Ami persze megdöbbenést váltott ki: honnan jött ez a gyerek, aki a nagy Richard Questnek élőben a CNN-en ezt meri mondani? Lett is ordítozás, mutogatás, még jó, hogy hosszú volt az asztal! (Nevet) A kulcskérdés: ha ezt az ember le tudja rendezni magában, kellően bátor, akkor onnantól kezdve már „csak” az agresszivitással kell kellő erővel szembemenni.

Politikusokkal is felvállalja a konfliktust, akik a mi szövetségi rendszerünk országait képviselik. Fel is szokták róni, mennyivel szívélyesebb mondjuk keleti vezetőkkel.
A keleti kollégák mondjuk nem azzal szoktak kezdeni egy tárgyalást, hogy milyen borzasztó állapotban van nálunk az igazságszolgáltatás, milyen rettenetes módon nyomtuk el a médiát, vagy milyen alacsony szinten érvényesülnek nálunk az emberi jogok. Ezzel szemben a nyugati kollégák mindig éreznek magukban késztetést arra, hogy elővegyék a tankönyvet, és tanár-diák viszonyban felolvassanak nekem. Ilyenkor meg szoktam kérni őket, hogy fejezzék be. Például a finn kolléga elkezdett kioktatni a magyar médiaszabadság helyzetéről, pedig érdemes megnézni a koncentrált finn média viszonyait. Hasonló eset, amikor az ügyészség és az igazságszolgáltatás függetlenségéről prédikálnak nekünk, holott van olyan nyugati ország, ahol az igazságügyi miniszter tölti be a legfőbb ügyész pozícióját, és maga dönthet a legfőbb ügyészi kompetenciákban. Vagy a magyar választási rendszert kritizálják, pedig akad mondjuk olyan tagállam, ahol egy 14 százalékot szerző pártnak körülbelül hetven képviselője van, egy 15 százalékot szerzőnek meg csak négy. Franciaországban hirdetik Marine Le Pen vereségét, noha egymillióval több szavazatot szerzett, mint a második helyezett. A szomszédunkban pedig az államfő nyíltan kimondja, hogy ha egy bizonyos párt nyer, nem ad neki kormányalakítási megbízást. Tehát minket csak ne vegyenek a szájukra!

Mégis az a látszat, hogy a barátainkkal veszekszünk, és nem kérünk a tanácsaikból, azon országok politikusaival viszont, amelyek a szövetségi rendszeren kívül vannak – Kínától Oroszországon át akár a Türk Államok Szervezetéig –, szinte a barátságig jutnak el a magyar kormány képviselői. Ez egyfajta elköteleződést takar?
Ha nem reagálnék ezekre a szidalmakra, és mosolyogva tűrném, hogy így beszéljenek Magyarországról, nem biztos, hogy a magyar érdekek megfelelő képviselőjének tartanának – sem a választók, sem a politikustársaim. Tehát akár keleti, akár nyugati, akár északi, akár déli valaki, ha minket gyaláz, akkor arra igenis reagálni kell. Egyetlen nyugati kollégával sem úgy ülök le, hogy „te, ne haragudj, hogy is van nálatok? Hogy van az, hogy migránsok rettegésben tartanak városrészeket? Hogy van az, hogy a templomból áruház lett? Hogy van az, hogy le akarjátok vetetni a keresztet a tanárok nyakából?”. Nem gondolom magamat felhatalmazva arra, hogy elkezdjek másokkal a belpolitikai kérdéseikről beszélni, ők érzik a késztetést arra, hogy ezt nyomják. Én pedig erre mindig fogok reagálni. A Türk Tanács kapcsán pedig egy megjegyzés. 2010-ben, amikor megnyertük a választást, eldöntöttük, hogy a kaukázusi, közép-ázsiai országok felé nyitunk; a miniszterelnök egyik első látogatása Azerbajdzsánban volt. Emlékszem azokra az irdatlan, udvariatlan kritikákra, amiket a nyugati szövetségeseinktől kaptunk, hogy mit képzelünk magunkról, hogy diktátorokkal tárgyalunk. Ma nyugati politikusok egymásnak adják a kilincset Bakuban, odavannak a gázukért meg azért, ha közös fotót készíthetnek İlham Əliyev elnökkel, a német kancellár pedig szorosabb kapcsolatokat szeretne Közép-Ázsiával. Érdemes felidézni azt is, amikor Orbán Viktor a pekingi látogatása után elmondta, hogy Kínával igenis párbeszédet kell folytatni a nemzetközi helyzet stabilitása érdekében, majd emiatt össztűz zúdult rá. Nekem a külügyminiszteri tanácson két és fél órán keresztül kell hallgatnom azt, hogy – kulturáltan fogalmazva – az európai egység megbontói vagyunk, két hét múlva meg elmegy az olasz miniszterelnök, elmondja, hogy Kína egy nélkülözhetetlen párbeszédpartner a világ nehéz kérdéseinek megoldásába, majd hirtelen már mindenki ugyanezt mondja. Olyan kettős mérce uralkodik, és olyan zavarba ejtő és kellemetlen módon próbálják destabilizálni a nemzetközi politikát, olyan udvariatlan gesztusok születnek, hogy nekünk fel kell vennünk a kesztyűt. Nem kell keresni a felesleges konfliktust, de az nem megy, hogy bebújunk az asztal alá egy-egy kritika miatt.

Tíz év alatt azért sok minden történt az Európai Unióban, a kormánynak számos konfliktusa volt. Milyen most a megítélésünk, a szerepünk a közösségben?
Elképesztő képmutatás ejtette foglyul az Európai Uniót, és európai politikusok egy jelentős része szenved belül ettől, de kifele nem mutathatja, és nincs ereje ahhoz, hogy változtasson rajta. Tele van a padlás olyan esetekkel, amikor egy-egy vita előtt a külügyminiszteri tanácsban odajönnek hozzám a kollégák, hogy „Péter, akkor nagyon reméljük, hogy tökös leszel, odamondasz, megvétózod, ellene mész”. Mire én közlöm: „Persze, odamondok, megvétózom, de esetleg tudnál segíteni?” Majd jön a válasz, hogy nem lehet, hiszen ott vannak a koalíciós partnerek, az ngó-k, a média. Hát tele van a hócipőm ezzel! Amikor ketten vagyunk, elmondják, mennyire igazunk van, de jó volt hallgatni a múltkor is, marha jó volt az interjúm, de nyilvánosan mégiscsak felolvassák, amit a bürokraták odakészítettek nekik, anélkül hogy felnéznének a papírból. Ez borzasztó lehet. Egy másik tipikus jelenség, hogy amikor leülünk huszonheten európai uniós külügyminiszterek, biztos, hogy húsz-huszonkettő a kütyüivel van elfoglalva. Állandóan mobiltelefonokat és laptopokat nyomogatnak, írják a Facebook- és X-bejegyzéseket. Szegényeket teljesen az köti le, hogy kinek mi lesz a posztra a reakciója, mit írjanak, mit ne írjanak. Én nem is viszek be telefont az ilyen ülésekre, mert azért ülök ott, hogy ha van egy vita, elrendezzem, próbáljak érvelni. Visszatérve arra, hogy viszonyulnak hozzánk: a felszínen ütnek minket, egy jelentős részük meg a lelke mélyén azt gondolja, hogy legalább valaki kimondja az igazat. Most új helyzet állt elő, itt vannak a szlovákok, akik főleg a Robert Fico miniszterelnök elleni merénylet óta olyan keményen állnak bele a dolgokba, hogy versenyképesek velünk. Sokszor már elég az, ha megvárom a szlovák kollégát, és csatlakozom.

Nem lenne előnyösebb olykor az unió belüli érdekérvényesítés miatt nekünk is a közös álláspont felé húznunk? Például Ausztria kötődik az orosz energiahordozókhoz, és láthatólag nem kerül szégyenpadra, vagy ott vannak az olaszok, akik a kínai kapcsolatokkal zsonglőrködnek, és nem kapnak érte olyan heves kritikákat, mert kicsit taktikusabbak.
Valóban, csakhogy ha valaki G7-tag meg Európa egyik leggazdagabb országa, akkor megengedheti magának, hogy ne azt csinálja, mint amit mond, és ne azt mondja, amit csinál. Mi egy közép-­európai, közepes méretű, nem a leggazdagabbak közé tartozó ország vagyunk, tehát nem tehetjük meg ugyanezt. Olyan nagy veszteséget amúgy eddig nem érzékeltem abból, hogy őszinte politikát folytatunk – persze van, aki erre azt mondaná, hogy hány tíz milliárd eurót nem ad oda az Euró­pai Unió. Csakhogy akkor sem adná oda, ha képmutatók lennénk, mert van egy tizennégy éve világos koncepcionális különbség Brüsszel és Magyarország között: mi nem akarunk migrációt, nem akarunk genderpropagandát, nálunk az apa férfi, az anya nő, nem akarunk háborút, nem vagyunk hajlandók behajolni a nemzetközi liberális mainstreamnek, nem vagyunk hajlandók kiszolgáltatni az országot külső erőknek. Az őszinte és világos külpolitikánkból eddig igenis sok haszna volt az országnak. Ma hazánk a világ azon három országa közé tartozik, ahol a három legnagyobb német autógyártó vállalat működik. És az egyetlen olyan ország vagyunk, ahol a világ tíz legnagyobb akkugyártójából öt ott van. Évről évre beruházási rekordot döntünk, nő a foglalkoztatás; a covidjárvány után többen dolgoztak nálunk, mint korábban, és a járvány alatt is jöttek Magyarországra beruházások. Már rég volt, de érdemes felidézni: nagy csinnadrattával beharangozták, hogy közös európai beszerzésből jönnek az oltóanyagok, közben az emberek tízezerszámra haltak meg naponta. Ursula von der Leyen bizottsági elnök meg sms-ben rendelt állítólag vakcinát, ami aztán nem jött meg időben. Az, hogy Magyarországon a pandémia alatt gyorsabban tudtunk oltani, mint bármely más európai ország, azért volt, mert keletre is nyitva volt a kapu. Ezenkívül az ország földgáz-, kőolaj- és nukleárisfűtőanyag-ellátása biztos alapokon áll. Ez mind annak köszönhető, hogy normális viszonyunk van a világ vezető szereplőivel minden irányban.

Ha már normális viszony: nagy visszhangja volt Orbán Viktor békemissziójának, amely egyelőre csak misszió, a békénél még nem tartunk. Megéri-e ez a projekt úgy, hogy még inkább Magyarországra zúdulnak a kritikák, miszerint inkább az orosz érdeknek megfelelően politizálunk akkor, amikor a Nyugatnak egységesnek kellene lennie?
Egyrészt egy keresztény ország esetében nehezen elképzelhető más álláspont, mint hogy a legfontosabb az emberi életek megmentése. Mi közvetlenül szembesültünk a háború humanitárius hatásaival, 1,4 millió menekült érkezett, több száz iskolában még mindig menekült családok gyermekei tanulnak, csaknem 15 ezer gyereknek adtunk lehetőséget arra, hogy táborozzon. Véget kell vetni az öldöklésnek és a szenvedésnek! Van, aki szerint ezt a csatatéren lehet megtenni, más pedig – idetartozunk mi is – úgy gondolja, hogy a tárgyalóasztalnál. Lassan ezer nap telt el a háború kitörése óta, ami elég hosszú idő ahhoz, hogy bizonyos következtetéseket le lehessen vonni. Ennyi idő alatt sok tíz milliárd euró értékben, hatalmas, ésszel fel nem fogható mennyiségben vittek fegyvert az ukrán frontra a nyugatiak. Kérdezem: ettől tapasztalt-e bárki pozitív változást?

Erre szokták mondani, hogy ha nem kaptak volna fegyvert az ukránok, akkor még ennél is rosszabb helyzetben lennének – így legalább ellen tudtak állni.
De így jó helyzetben vannak? Meghalt sok százezer ember, az ukrán külügyminiszter azt mondta nekem, hogy hét és fél millióan hagyták el az országot. Ukrajna jelentős része romokban van. Ölik egymást az emberek, szenvednek, hadifogolytáborokba kerülnek, családok mennek tönkre. Több tíz milliárd eurónyi fegyverszállítással idáig sikerült eljutni. Amikor 2022. február–márciusban az első szankciós csomagról beszéltünk, azt vetettem fel a kollégáknak, állapodjunk meg abban is, mi a cél, mert csak akkor lehet megmondani, hogy mi a jó eszköz. Azt mondták, a cél az, hogy az oroszokat térdre kényszerítsük, és ettől legyen vége a háborúnak. Azóta nem kényszerítettük térdre az oroszokat, és nem jutottunk közelebb a békéhez sem. Oroszország Ukrajna területének jelentős részét, 28 százalékát elfoglalva tartja, naponta halnak meg emberek. Tehát nem működött.

De tenni kellett valamit.
Jó, de ne feledjük azt se, hogy 2022. március végén, április elején majdnem megállapodás született a béketárgyaláson. Láttam azt a dokumentumot, amelyet már majdnem aláírtak, s amely az akkori realitások szerint véget vetett volna a háborúnak. Mi történt? Jöttek a nyugatiak, és azt mondták az ukránoknak, tessék harcolni tovább, nem szabad elfogadni semmilyen megállapodást. Ide jutottunk. Vannak különböző elképzelések, s van egy kínai–brazil béketerv is, amely hat pontból áll, mind a hat pontot a legjobb szívvel lehet támogatni. Ez arról szól, hogy ne legyenek blokkok, ne provokálják egymást a szemben álló felek, legyen vége az emberi szenvedésnek, a nukleáris erőműveket ne támadják meg, és tömegpusztító fegyvereket se vessenek be. Valamennyi pontot teljes szívvel lehet támogatni, ezért is vettünk részt múlt héten New Yorkban a Béke Barátai csoport alakuló ülésén, amit a kínaiak és a brazilok szerveztek. Erre három európai országot hívtak meg: Franciaországot, Svájcot és hazánkat. Azt még nem lehet tudni, mi lesz a helyszín, de a legfontosabb: a béketárgyalásnak akkor van értelme, hogyha mindkét háborús fél részt vesz rajta.

Hamarosan itt az amerikai elnökválasztás. Mennyire rizikós, hogy a magyar kormány egy lapra tett fel mindent Donald Trump támogatásával? Milyenek lesznek a magyar–amerikai kapcsolatok, ha Kamala Harris győz?
Tisztázzuk, mit is tett a kormány! Mi soha nem kérdőjelezzük meg egy másik ország választópolgárainak döntését, egy adott választási rendszer demokratikus mivoltát, és azokkal igyekszünk a lehető legjobban együtt dolgozni, akik bírják a szavazók bizalmát. Más kérdés, hogy mondjuk a másik fél reflektálja ezt a szándékot, vagy más céljai vannak. Másrészt, a politika tapasztalati alapú műfaj, márpedig nekünk abból van bőven a kormányzásban. Kormányoztunk úgy, hogy demokrata adminisztráció volt az Egyesült Államokban Barack Obama, most pedig Joe Biden vezetésével, és úgy is, hogy republikánus kormányzat volt Donald Trump elnökkel az élen. Zongorázni lehet a különbséget, no nem abban, mi mennyire akarunk jó kapcsolatot, hanem hogy a másik oldalról mi a szándék. Mert mi a demokrata adminisztrációk alatt is jó magyar–amerikai kapcsolatra törekedtünk, hiszen nyilvánvalóan abban voltunk érdekeltek, hogy jóban legyünk a világ első számú szuperhatalmával.

Ha jól emlékszünk, a kezdetek óta voltak elvárások.
Amikor 2014 őszén először elmentem Washingtonba, világossá tették: a magyar kormányt a legmagasabb szinten nem fogadják. Engem Victoria Nuland külügyi államtitkár-helyettes  fogadott, és miután leültetett egy heverőre, odadobott nekem egy kétoldalas dokumentumot, amiben le volt gépelve, hogy pontosan milyen elvárásaik vannak. Szerepelt benne többek között, hogyan változtassuk meg az alkotmányt, a médiára vagy éppen az egyházakra vonatkozó szabályozást. Majd világossá tette, csak ha sikerül mindezt végrehajtani, akkor beszélhetünk egyáltalán politikai kapcsolatrendszerről. Ha nem, akkor nem. Azonnal jeleztem, a törvényekről a magyar parlament dönt – ennek megfelelően nem is lett jó a kétoldalú viszony. Emlékszünk André Goodfriend nagykövet kiváló küldetésére, a nagy tüntetésekre, a kitiltási botrányra. Amióta pedig Biden adminisztrációja van hivatalban, nehezítették a vízumrendszert, miután nem adtuk át a határon túli magyarok névlistáját, végül a kettős adóztatás elkerüléséről szóló megállapodást is felmondták, mert nem voltunk hajlandók belemenni a globális minimumadó idő előtti bevezetésébe, mivel nem akartunk adót emelni Magyarországon. Emellett tízmillió dollárok érkeznek a tengerentúlról ellenzéki pártoknak és a kormánnyal szemben álló médiának. Ez azért nem baráti hozzáállás. Ezzel szemben amikor Trump volt hivatalban, a kölcsönös tisztelet jellemezte a kapcsolatokat. Meghívták a miniszterelnököt a Fehér Házba, én voltam a washingtoni külügyminisztériumban, nálunk járt Mike Pompeo amerikai külügyminiszter. A világ előtt álló legdurvább kihívásokra adandó válaszok tekintetében azonos módon gondolkodunk: a migráció, a család, a háború vagy béke kérdésében egy irányba húzunk. Ez sokkal jobb kapcsolatrendszert tenne lehetővé. Mi az amerikai elnökválasztást is magyar szemszögből nézzük. Vagyis ha az a kérdés, hogy a magyar–amerikai kapcsolatrendszernek, Közép-Európa biztonságának vagy a béke elérésének a szempontjából mi lenne a jobb, a nyilvánvaló válasz az, hogy Donald Trump győzelme. Ráadásul Trump elnöksége alatt rend volt a világban, most meg nincs.

Ne hagyjuk ki Győrt se, ahol a politikai karrierje elindult. Nemrég azt mondta, a város sikertörténet, ami a kormány számára inkább csak gazdasági értelemben igaz, hiszen a Fidesznek ott nincsenek túl jó évei a háta mögött. Milyen most a jobboldal helyzete a városban?
Ha az ember eljön valahonnan, figyelnie kell, hogy ne nagyon okoskodjon bele, mi történik ott, nem biztos ugyanis, hogy minden szükséges információnak a birtokában van. Másrészt jobb nem visszamutogatni, az nem helyes. Azonban érzek némi személyes érdekeltséget abban, hogy Győrben jól menjenek a dolgaink. Egyrészt onnan indultam, másrészt eddigi polgármesterünknek, Dézsi Csaba Andrásnak köszönhetem, hogy egyáltalán belekerültem a politikába. Ha annak idején engem, a tizenkilenc éves, a politika iránt érdeklődő, a bencés gimnáziumot éppen elvégző, elsőéves közgazdászhallgatót nem karol fel, akkor nem leszek önkormányzati képviselő 1998-ban, most pedig nem ülök itt. Általa ismerkedtem meg a miniszterelnökkel is. Ezt soha nem fogom megtagadni, bármilyen kritikák merülnek is fel vele kapcsolatban. Kétségtelenül csalódást jelentett az idei győri választási eredmény, a politológusok majd elemezhetik is, nem tiszta ugyanis, hogy egy olyan jelölt nyerte a polgármester-választást, aki az egyéni körzetét sem hozta, a Fidesz pedig tizenötből tizennégy választókerületben simán győzött. Vagyis stabil, majdnem kétharmados többségünk van a testületben, de a városvezetői széket elveszítettük. Ügyesen kell politizálni a következő időszakban, kizárólag a város érdekében. Azt továbbra is tartom, hogy Győr sikertörténet, és ezt senkinek nincsen joga lerombolni. Most egységre van szükség, nem szabad egymás korholásával foglalkozni. Amúgy a képviselőink jelentős része szintén a Fidelitasból került ki, abban reménykedem, azt a fajta lojalitást, csapatjátékot, amit közösen begyakoroltunk, hozni fogják a jövőben is. Nem fognak unatkozni.