Mivé lett az ígéret földje? – A határnyitás harmincötödik évfordulójára

Nyitókép: MTI / Matusz Károly

A rendszerváltozás környékén gyakran lehetett olvasni az állítólag Margaret Thatcher nevéhez fűződő bonmot-t, miszerint ő olyannyira szereti Németországot, hogy kimondottan örül annak, hogy kettő is van belőle. Az ország kettéosztottsága évtizedeken át annak biztosítéka volt, hogy az Egyesült Államok és a Szovjetunió által korlátozott szuverenitás, a folyamatos ellenőrzés meggátolja a tudományos, technikai fejlettségben Európa-, sőt világszerte hagyományosan élenjáró s ezáltal gazdaságilag is rendkívül versenyképes ország dominanciáját, ordas eszmék esetleges elhatalmasodását. Aki emlékszik a két Németország közötti különbségre, annak nemigen kell bizonygatni: ez a célkitűzés – különösen keleten – meghozta a gyümölcsét, noha – abszurd módon – a kommunista rendszer viszonyain belül a Német Demokratikus Köztársaság még így is viszonylag sikeresnek volt mondható. Mindez azonban korántsem vigasztalta az ott élőket, érthető, hogy keletnémet polgárok százezrei tekintettek úgy a nyugati országrészre, mint az ígéret földjére. 

Ezt juttatták kifejezésre – számos, többnyire tragikusan végződő határátlépési kísérlet után – 1989 nyarán, amikor a szokásosnak mondható nyaralást követően a legvidámabb barakkban, vagyis Magyarországon nem a megszokott hazautat választották, hanem a kommunista vezetőket végül is nyomás alá helyezve polgári engedetlenséggel igyekeztek előmozdítani sorsuk jobbra fordulását. A soproni páneurópai piknik, majd a szeptember 11-ei határnyitás története ismert, még ha talán nem foglalkozunk is eleget azzal az abszurd helyzettel, hogy miközben mi itthon még ma is arról vitatkozunk, el lehet-e nevezni közteret Horn Gyuláról, a német újraegyesítés legendás kancellárja maga interveniált Antall Józsefnél a „kerítésvágó” külügyminiszter mandátumának folytatásáért a rendszerváltó kormányban. Ebben a jelentéktelennek tűnő kérdésben ugyanis már sok minden benne van abból, amit a mai Németország kapcsán nem értünk.

Eltekintve attól, hogy az akkori miniszterelnöknek, Németh Miklósnak jóval nagyobb szerepe volt a németek számára kedvező döntés meghozatalában, mint Hornnak, a kancellár kérése csak akkor válik érthetővé, ha belátjuk: a német külpolitikai érdekérvényesítés céltudatosságához képest édes mindegy volt, hogy Horn Gyula mit csinált 1956-ban, vagy hogy a hazai reformkommunisták világlátása amúgy fényévekre volt Konrad Adenauer tanítványainak politikai elképzeléseitől. A német kereszténydemokratáknak már Angela Merkel előtt is fontosabb volt a pragmatikus megközelítés, mint az ideológiai következetesség.

A német újraegyesítés egy módszeresen eltervezett és különböző pártállású német patrióták által következetesen végrehajtott diplomáciai művelet volt, amihez persze kellettek a megfelelő világpolitikai körülmények, a keménykezű Ronald Reagan és a belátásra hajlandó Mihail Gorbacsov is. Már az Adenauer által kiharcolt elnevezés, a Bundesrepublik Deutschland, vagyis a Németországi Szövetségi Köztársaság is annak kifejezése volt az 1949-es nyugatnémet alaptörvényben, hogy minden megosztottság ellenére fennmarad az egységes Németország ideálja, ami beteljesítésre vár annak érdekében, hogy a nagy egész is szövetségi köztársaság lehessen. Adenauer következetes nyugati bizalomépítése, majd az 1969-ben Willy Brandt nevével fémjelzett Ostpolitik eredményessége vezetett oda, hogy a gazdaságilag sikert sikerre halmozó NSZK jelentős politikai hatalmi tényezővé avanzsálását sem övezte aggodalom. Vagy ha mégis, azt a maastrichti szerződéssel és főleg az euró bevezetésével el lehetett oszlatni.

Az újraegyesítés óriási terheket rótt az országra, s ha manapság valaki a keleti tartományokban jár, nem kételkedhet benne: évtizedes késéssel bár, de Helmut Kohl sokat gúnyolt ígérete a „virágzó tájakról” megvalósult. A keletre transzferált százmilliárdok sok esetben a nyugatinál fejlettebb infrastrukturális körülményeket teremtettek, miközben az ország bizonyos értelemben elkényelmesedett. A kétségkívül megnövekedett politikai súly további európai befolyásszerzést vont maga után, miközben az ország energiaellátása egyértelmű orosz, kereskedelme és a korszerű technológiák gyártásához szükséges nyersanyag­ellátása kínai, biztonsága pedig a Bundeswehr leépülése miatt egyértelmű amerikai függőséget eredményezett. Ehhez társult még néhány olyan döntés, amelynek jó szándékát nem lehet kétségbe vonni, végrehajtásának tempója és olykor radikalizmusa ugyanakkor óriási károkat okozott. Ezek közé tartozik számos európai szintre emelt környezetvédelmi előírás, amely napjainkra egyre inkább ellehetetleníti a német ipar legjelentősebb szereplőit. A baloldali társadalmi illúziók és a szakszervezetek által kiharcolt bérszínvonal tovább rontják az országban uralkodó gazdasági környezetet, a válságmentes időszakokban sokáig oly jól működő föderális berendezkedés pedig gyakran gátjává válik az egész országra kiterjedő döntések gyors meghozatalának.

A baloldali ihletésű társadalmi illúziók közé tartozik persze a társadalmi integráció terhelhetőségébe vetett hit, ami nem valami szándékos önsorsrontás, hanem voltaképp annak a folyamatnak a betetőződése, amely a hatvanas évek elején, a Wirtschaftswunder időszakában érkező vendégmunkások megjelenésével kezdődött el. „Munka­erőt hívtunk, de emberek jöttek” – foglalta össze Max Frisch svájci író a folyamat lényegét. És valóban: az egyre növekvő muzulmán közösségek egyre nagyobb vonzerőt gyakoroltak és gyakorolnak ma is a jobb életre vágyókra. E folyamatnak volt látványos időszaka a 2015-ös válság a Willkommenskultur naiv széplelkűségével, amelynek tarthatatlansága mára már azok előtt is egyértelművé vált, akik korábban a jövő rendíthetetlen mérnökeinek képzelték magukat.

Mindeközben a Németországnak alternatívát kínáló AfD nevű párt, amely a nemrég lezajlott szászországi és türingiai választáson a választók egyharmadát volt képes maga mellé állítani, náci időket idéző retorikája miatt kerül politikai karanténba, lehetetlen tartományi koalíciós konstrukciókba kényszerítve ezzel a magukat demokratikusnak nevező pártokat s egyre inkább kockáztatva a tartományok és az ország kormányozhatóságát.

Németország így válik 1945 utáni sikerességének és illúziói­nak áldozatává, egyúttal nem képes átugrani saját történelmi árnyékát sem. Mindez nekünk Magyarországon nagyon nem mindegy. Az „ugye mi már 2015-ben megmondtuk” érzése senkit ne ringasson hamis illúziókba: Német­ország megroppanása rossz hír egész Európának.

A szerző Habsburg Ottó Alapítvány igazgatója, korábbi berlini nagykövet.