Lényegében gyermekbántalmazás a gyereket hagyni mobillal elaludni

Nyitókép: Pixabay

***

A mesterséges intelligencia (MI) és az azt övező őrület finoman szólva is elárasztott minket, s az új veszélyek és lehetőségek tengerén nagyon nehéz irányban tartani a hajónkat.

Keanu Reeves – amikor a Márix rebootja felmerült, még 2021-ben – a The Verge podcastjában mesélt arról, hogy bizony vannak tizenévesek, akikkel találkozott, és nem ismerték az ezredforduló eme alapfilmjét. Ő igyekezett nekik röviden elmagyarázni a lényeget, valahogy így: van egy srác, aki egy mesterséges valóságban él, rádöbben arra, hogy létezik valódi világ, és tudni akarja, mi a valóság, stb. Ekkor azonban az egyik tinédzser félbeszakította, és megkérdezték tőle:

A színész visszakérdezett: téged nem érdekel, mi a valódi? A fiatal lány pedig azt válaszolta neki: nem.

A disztopikus felhangoktól eltekintve érdemes felidézni: a digitalizáció minden egyes szintjén előkerültek hasonló aggodalmak. Ugyanakkor a mesterséges intelligencia – ami hozzád, neked, rólad szól, informátor, barát, asszisztens, meg amit csak akarsz, és a gyermekek (s amúgy a felnőttek is) hajlamosak megszemélyesíteni az algoritmust – s akár kötődni is hozzá.

Tudatosság nélkül „elüt az autó”

A témáról az idei AI Summiton is szó esett, ahol egy gyermekek védelméről szóló pódiumbeszélgetésen három szakértőt kérdeztek arról, hogyan lehet felvértezni a fiatalokat ezek ellen a kihívások ellen. Hiszen, ahogy Bokor Tamás, a Budapesti Corvinus Egyetem docense kérdésünkre rámutat, az a faramuci helyzet állt elő, hogy nekünk, digitális bevándorlóknak kellene tanítanunk a gyerekeket, akik a digitális világ bennszülöttjei. Ráadásul egy olyan, lassan a teljes virtuális világot elfoglaló logikában kellene helyt állnunk, amit – mint az esemény egy korábbi színpadi beszélgetésén elhangzott –

Amiben a Millásreggeliből is ismert Kántor Zoltán kérdésére egyetértettek a megkérdezettek – Somogyi Ákos, az NMHH gyermekvédelmi főosztályának vezetője, Boa László AI tanácsadó és Tóth Dániel, digitálisnevelés-szakértő – hogy a digitalizáció sok szempontból segítheti az életünket, de sokkal több tudatosság kell.

Mert – ahogy Tóth kiemelte – generációk óta tudjuk, hogyan kell átmenni szabályosan és biztonságosan az úttesten, most a hasonlóan súlyos kihívásokkal sok gyerek magára van hagyva, és

s az eddig is súlyos kihívásokat, amit a digitalizáció okozott, tovább fokoz az MI elterjedése.

Megkülönböztethetetlen a valóságtól

Boa szerint pedig az a fő kérdés, hogy ha már egyszer biztosítjuk a digitális detoxot a gyerek számára – akár „diktatorikus” eszközökkel – mit adunk a kezébe a telefon helyett.

Hiszen mi is folyamatos tanulásban vagyunk, így nehéz biztonságos környezetet létrehozni, eközben az MI-generálta tartalmak lassan megkülönböztethetetlenek a valódiaktól, ami által az AI be tudja szippantani az embert, jobban, mint bármi eddig.

A megoldás kapcsán még szűkebb mezsgyére jutottak aztán, már azon túl, hogy a legrosszabb megoldás a lovak közé dobni a gyeplőt, amit sajnos sok szülő tesz. Marad tehát az úgynevezett digital parenting, vagy jobb szó híján digitális nevelés, miközben a szülő is élethosszig dolgozik azon, hogy a saját viszonyulása tudatos legyen az új technológiákhoz. Mindebbe be kell vonni a gyerekeket is, hiszen

Miközben soha ekkora szakadék nem volt a két generáció között, most kell a leginkább a bizalmi kapcsolat, de lehet, hogy a kérdéseket másképp kell már feltenni hozzá (lásd: „mi volt ma az iskolában” versus „mi volt az osztály Viber-csoportjában?”). Biztató ugyanakkor, hogy a huszonévesek már kissé ki is józanodtak a nagy digitális lázból – állapították meg. Gyakorlatias tanácsokat viszonylag keveset tudtak adni, már csak az időszűke miatt is, de ezek között volt például annak közös végiggondolása, milyen jó dolgokra és milyen rosszakra használható az MI, előbbiek adaptálása, utóbbiak elkerülése érdekében.

Nincs új a nap alatt?

fejti ki lapunk kérdésére Bokor Tamás (akivel nem mellesleg a konferencián futottunk össze) – „vagyis nagyon nehéz hosszan érvényes tanácsokat adni. Az MI kicsit túl is lép az internet határain, nemcsak a hétköznapi szokásainkat alakítja át, hanem a tanulás, a kultúra, a személyközi kapcsolataink, például a családi kommunikáció természetét is megváltoztatja” – vélekedik.

A szülőket két szélsőséges helyzet miatt aggódnak a kütyühasználat terén: az egyik, hogy teljesen beszippantja a gyereket a virtuális világ, a másik, hogy a használatból teljesen kimaradva digitális analfabéta válik belőle.

Bokor szerint ez a kettősség minden technológiai újítás kapcsán elő szokott kerülni. A tévé kapcsán a hátrányok kutatásának bőséges könyvtárát írták össze a kutatók, ugyanakkor érdemes az előnyeire is figyelmet fordítani. Ahogyan a a tévé információt, szórakozást és beszédtémát ad (amely a szociális kapcsolatokat is segítheti), ugyanígy az MI technológiák használata is hasonló előnyökkel bír.

Bokor szerint ugyanez a helyzet a digitális eszközökkel és az MI-alkalmazásokkal: egyik oldalon a kimaradás hátrányai, másik oldalon a függőség veszélye áll. „A problémamegfogalmazás szintjén nincs új a nap alatt”.

Ugyanakkor azt is fontos kiemelni, hogy az MI használatának tanulása kölcsönös: a szülők is tanulhatnak a gyerekeiktől tartalmi és technológiai szinten, míg a gyerek a szülőtől az önmérséklet, az észszerű, hasznos és etikus használat alapelveit sajátíthatja el – vélekedik.

Ebben a szülői példamutatás elképesztően fontos: például az az alapelv, hogy ágyba és vacsoraasztalhoz mobilt nem viszünk, nem attól lesz érvényes, hogy a szülő ráparancsol a gyerekre, hanem hogy ő maga is mellőzi az okoseszközét. Ami, teszi hozzá, nyilván nem könnyű, mert ma már a munkavállalóval szemben is elvárás, hogy egész nap elérhető legyen, ami egy strukturális kényszert tesz sok-sok felnőttre.

Hagyni őket pofára esni

Egy másik elvi lehetőség is akad a médiatudatosság fejlesztésére, bár ez veszélyes, és az etikussága erősen vitatható. „Röviden: néha tanulságos lehet, ha hagyjuk engedjük a saját kárukon tanulni őket. Próbáld ki egyszer, hogy egész éjjel mobilozol, ameddig csak akarsz, és majd meglátjuk, hogyan sikerül másnap felkelni és teljesíteni az iskolában.

A tettek következményeinek megélése – természetesen csakis kontrollált körülmények között és megfelelő védelem mellett – olykor erősebb tanulsággal jár, mint bármilyen tiltás.

Az is igaz ugyanakkor, hogy a függés veszélye nagy lehet, különösen a személyre szabott tartalmakat kínáló algoritmusok korában. Minél ingerszegényebb valaki környezete, annál inkább hajlamos arra, hogy a dopamin iránti természetes, emberi igényét a legegyszerűbb és legkisebb erőfeszítést kívánó módon elégítse ki, azaz a telefonja után nyúljon. Innentől viszont már a felhasználó érdeklődése, temperamentuma dönti el, hogy a képernyőidejét mire költi: katedrálisokat modellez Minecraftban, oroszul tanul a Duolingón, recepteket keres a TikTokon, netán pornót vagy MI generálta álhíreket néz a végtelen hírfolyamokban.

Összességében Bokor attól nem tart, hogy az MI rövidtávon átvenné az emberi kapcsolatok helyét. „Bár a személyre szabott asszisztens, a mindig egyetértő barát, a simulékony, nyerni hagyó játszótárs kényelmessé teszi a kommunikációt” – mondja, – „az embert egy idő után mégis zavarni kezdi a magányosság, a kiszámítható kommunikáció érzése, esetleg az unalom. Ha semmi sem billent ki a komfortzónámból, akkor elzsibbadok, és képtelen leszek fejlődni. Ilyenkor jó esetben bekapcsol a természetes életösztön, és megtörténik, hogy a gyerek maga dönt úgy, hogy leteszi a telefont egy időre és kimegy a szabadba játszani, valódi barátokkal beszélgetni”. Segíteni kell nekik ebben is: amellett, hogy minőségi időt kell együtt tölteni, alternatívákat kell adni, tanítani, elküldeni őket világot látni, táborokba és élményeket gyűjteni, hogy lássák, mi mindent lehet okoseszköz nélkül is csinálni, megélni.