Zelenszkijnek most már észhez kell térnie – inkább a borzalmas vég, mint borzalmak vég nélkül

(Nyitókép: Roman PILIPEY / AFP)

Két éve sejtjük, hogy 2024 második fele hozhatja el az orosz–ukrán háború legintenzívebb szakaszát. Lehetett tudni, hogy az Egyesült Államok a választás miatt sokkal inkább befelé fordul majd, illetve arra is felkészültünk, hogy az európai parlamenti választás felkavarja az állóvizet. A nem várt események – az előre hozott francia és brit választás – szintén ebbe az irányba hatnak. Elkezdődött tehát a háború végjátéka: a következő hetek, hónapok még az eddigieknél is brutálisabb vérontást hozhatnak. Kijevben és Moszkvában egyre elkeseredettebb eszközökhöz nyúlhatnak, amelyek rémisztő eszkalációt eredményezhetnek. Az egyetlen jó hír az, hogy a krízis télen várható csúcspontja jó esélyt kínál a békepárti vezetőknek – elsősorban Donald Trumpnak, ha megválasztják –, hogy tavaszra elérjék a tűzszünetet és a békét.

Amikor megszületnek a háborút feldolgozó könyvek, a hadtörténészek jó eséllyel 2024. augusztus 6-ára datálják az orosz–ukrán háború utolsó szakaszának kezdetét. Ezen a napon az ukrán erők támadást indítottak a Kurszki terület ellen. Az offenzíva szinte mindenkit váratlanul ért – leginkább az oroszokat, akik hatalmas presztízsveszteséget szenvedtek el azáltal, hogy az első napokban képtelennek bizonyultak számottevő ellenállás kifejtésére. A művelet kezdeti szakaszában az ukránok csaknem akkora orosz területet foglaltak el, mint amekkora ukránt az oroszoknak a teljes 2024-es esztendőben sikerült megszállniuk. Óriási blamázs.

Ám Ukrajna szövetségeseit is meglepte a lépés. Olyannyira, hogy a baráti nemzetközi sajtó napokig egy sort sem írt az ukránok legnagyobb hadi sikeréről. Utána is csak óvatosan indult be az a sikerpropaganda, amire Volodimir Zelenszkij ukrán elnök csapata bizonyosan számított. Ennél is bosszantóbb lehetett a vezetésnek, hogy merész húzása az európai fővárosokban és Washingtonban sem aratott osztatlan sikert. Az amerikai külügy magyarázatra szólította fel Kijevet, az Európai Unió pedig – a távozó Josep Borrell külügyi és biztonságpolitikai főképviselő kivételével – vagy néma maradt, vagy értetlenségének adott hangot. Ennek a reakciónak a legvalószínűbb oka az, hogy Ukrajna támogatói nem értik, milyen célt szolgálhat a Kurszki terület elleni támadás. Vizsgáljuk meg tehát, hogy mi motiválhatta a manővert.

A politikai cél értelmezéséhez hívjuk segítségül Zelenszkij nyilatkozatait. Sokat nem mondott az offenzíva hátteréről, annyit viszont elárult, hogy szerinte az igazságos békéhez és az oroszokkal folytatott valós tárgyalásokhoz Kurszkon keresztül vezet az út. Mindenképpen hangsúlyozni kell, hogy Ukrajna vezetője eszerint tisztában van azzal, hogy muszáj tárgyalnia az oroszokkal. Kijev már korábban is jelezte, hogy a következő „békecsúcson” Moszkvának is ott a helye. Mindebből kiindulva több elemző is arra gondolt, hogy Zelenszkij az elfoglalt orosz területeket egyfajta csere­alapként értelmezi. Az elméletnek viszont ellentmond az, hogy az oroszok augusztus eleje óta mereven elzárkóznak a tárgyalásoktól. Vlagyimir Putyin elnök nyilvánosan visszavonta korábbi ajánlatát a fegyverszünetre, Szergej Lavrov külügyminiszter pedig közölte, hogy a kurszki művelettel mindenfajta béketárgyalás aktualitását veszítette. Ha bárki abban bízott, hogy az orosz közvélemény a támadás miatt saját vezetői ellen fordul, és megdönti a rezsimet, az sem a történelmet, sem az orosz embereket nem ismeri. Úgy tűnik tehát, hogy a politikai célok nem valósulhatnak meg.

A hadműveleteknek persze elsősorban katonai céljai vannak. Ezek megértéséhez Olekszandr Szirszkij, az Ukrán Fegyveres Erők főparancsnoka nyújtott nekünk támpontot, amikor egy újságíró kérdésére válaszolva némi csalódottsággal jegyezte meg, hogy ugyan az oroszok nagyjából harmincezer katonát vezényeltek át a Kurszki területre, de nem a donecki frontszakaszról. Joggal feltételezhetjük tehát, hogy az ukrán hadvezetés úgy vélte, a belorusz határ mentén állomásozó tartalékainak kurszki bevetésével rábírhatja az ellenséget, hogy felhagyjon a donecki támadással, és erői jelentős részét északra vezényelje át. Ukrajna legjobban kiképzett, legjobban vezetett és legelszántabb alakulatai immár két és fél éve a Donbaszban tartják a frontot. Avgyijivka februári elvesztése óta azonban egyre világosabb, hogy az itt szolgálatot teljesítő ukrán csapatok folyamatosan gyengülnek, és nyár közepére a teljes kimerültség szélére kerültek. Ennek oka, hogy az oroszok két és fél éve, jelentős tüzérségi fölény mellett, nyomás alatt tartják őket. Ukrajna azonban mobilizációs tartalékai végére ért, egyre nehezebb pótolni a veszteségeket. Mindezzel az orosz hadvezetés is tisztában van, és esze ágában sincs meggyengíteni azt a frontszakaszt, ahol eldőlhet a háború. Ha a donecki ukrán arcvonal – amely recseg-ropog és hátrálni kényszerül – összeroppan, az általános káoszt és a szervezett ellenállás végét jelentheti.

Ráadásul az oroszok nem tettek le az ukrán energetikai infrastruktúra lerombolását célzó rakéta- és dróncsapásokról. Minden jel arra utal, hogy télre összeomlik Ukrajna áram­ellátása. A nagyvárosokban nem lesz fűtés, víz és villany. Ilyen körülmények között a civilek tömegesen fognak a városokból először vidékre, majd külföldre menekülni. Kijevnek tehát nem csupán a katonai megroppanástól, de az össztársadalmi pániktól is tartania kell. Az ukrán gazdaság lélegeztetőgépen van, és egy ilyen sokk télen krachhoz fog vezetni.

A nemzetközi helyzet sem kedvez Kijevnek. Németország permanens kormányválsággal küzd, emellett félig-meddig hivatalosan is megvádolta Ukrajnát az Északi Áramlat felrobbantásával, és elzárkózott a további pénzügyi segélyektől. Franciaország – Emmanuel Macron elnök sorozatos baklövéseit követően – kormányozhatatlanná vált. A gazdasági válság szélén tántorgó Egyesült Királyságban az a Keir Starmer került hatalomra, aki bár szavakban maximálisan ki fog állni Volodimir Zelenszkij mellett, elsősorban a belpolitikára kíván összpontosítani azzal a céllal, hogy valóra váltsa woke diktatúráját. Kijev legnagyobb patrónusa, az Egyesült Államok figyelmét az elnökválasztás köti le. Kamala Harris mindenkinél jobban örülne annak, ha a választók elfelejtenék Ukrajnát és a Biden-kormány kudarcos politikáját. Donald Trump pedig tökéletesen tisztában van azzal, hogy az amerikai választás soha nem külpolitikai kérdéseken dől el.

Vészjósló kép bontakozik ki a szemünk előtt. Ha az oroszok Kurszk miatt nem hajlandók tárgyalni, de az ukrán hadjárat nem kényszeríti őket arra, hogy feladják terveiket Doneckben, akkor a kijevi politikai vezetés helyzete hónapokon – talán heteken – belül kilátástalanná válik. Félő, hogy még a kurszki támadásnál is elkeseredettebb eszközöket fognak keresni – a siker reménye nélkül – arra, hogy valahogy elrettentsék az oroszokat a háború folytatásától. Mindenki érdeke, hogy ezt elkerüljük – Oroszországé, Európáé, Amerikáé és természetesen az Ukrajnával szomszédos országoké, így hazánké. Mindenekelőtt azonban az ukrán nép létérdeke, hogy ne fajuljon idáig a helyzet. Bízzunk benne, hogy Volodimir Zelenszkij még ebben ez embertelenül nehéz helyzetben is – amelyben két és fél évnyi stressz és elkeseredett küzdelem után találja magát – képes lesz belátni, hogy most már béke kell. Van erre egy ukrán mondás: inkább a borzalmas vég, mint borzalmak vég nélkül.

A szerző az Alapjogokért Központ geopolitikai elemzője.