Én már tizennyolc évesen is untam az önsorsrontást. Hiszen az életünk csodálatos, felsorolhatatlanul sok szép emlékkel, felfedezéssel, kalanddal, megnyugvással, titokkal, őszinte pillanattal. Nyilván akadnak az ember életében rosszabb időszakok, de minél inkább eltelnek az évek, annál kevésbé érdekel az acsargás, a bosszú. Az utóbbi években igyekszem tudatosan így gondolkodni, szeretnék végleg felülkerekedni a magyar búslakodáson. Soha nem szerettem ugyanis a közös jajongást. Igyekszem viccesen vagy biztató szavakkal írni, amikor csak lehet, kívül a politikán, mert sokkal érdekesebbek az emberi történetek, a kultúra néhány morzsája, bármi, ami miatt nem vágjuk fel az ereinket.