Az interszex ököl oda üt, ahova köll

Nyitókép: MOHD RASFAN / AFP

Pedig megfogadtam, hogy szabadság alatt nem írok, csak olvasok. Néha félszemmel híreket és véleményeket is, kell a valósághorgony, nehogy túl jól érezzem magam a gyümölcsfáim között. 

Kasza, kapa vállra, küzdünk napestig, de ez jó és nemes küzdelem, ránk mosolyog a paradicsom, a traktorfutamon visszainteget a kukorica, doppingszernek ott az uborkás limonádé. Jelentem, hogy a házi olimpiánkon a levéltetveket legyőztük, a földibolhák viszont megvertek minket, a vadnyúl és köztem még nem dőlt el a párharc. 

Vissza a világvalóba. A kétpontos kérdés, ami már a tavaly évtől mocorog bennem:

A választ megkaptam: lehet. Az interszex ököl oda üt, ahová köll, a hosszú évek alatt kegyetlen edzésprogramot felvállaló élsportolók meg talpon maradnak, felfogják az ütést. Még. 

Zavaros a Szajna, nem akar megszállni. Úszók tempóznak a végtermékek között, műanyagabroncsos halak cikáznak a mélyben, világít a szemük. 

Az olimpia szimbóluma mégsem ez,

Módosult tudatállapotban a világvaló, traktorról nézve inkább nevetséges, mint tragikus. 

Kasza, kapa vállra, a rögvaló helyére teszi az embert a teremtett univerzumban, minden mindennel összefügg, mindennek van következménye, még annak is, ha valamit nem csinálsz meg. Ha már elpusztul a világ, legyen a sírjára virág, írta József Attila 99 évvel ezelőtt, idézzük hosszabban az enyári igét:

„… nem ér engem veszedelem,

magamat is elültetem.

Kell ez nagyon, igen nagyon,

napkeleten, napnyugaton -

ha már elpusztul a világ,

legyen a sírjára virág.”

Van-e az ásott kútban víz? Van. Még. 

Hát akkor öntözzük. Csepegtetve, pontosan, szépen, ahogy csillag megy az égen, mondta ugyancsak JA. Így érdemes.