A kérdés, amit a győztesek értelmesebbjeinek is fel kell tennie, az, hogy miért jött létre a tömeges irracionális harag.
Nyitókép: FERENC ISZA / EC / AFP
Túl vagyunk egy választáson. Az eredményeit sokan magyarázzák így és úgy. Ez a dolgok rendje.
A pártpolitika tanulsága az, hogy sem a vesztesek, sem a győztesek – legalábbis nyilvánosan – nem vonnak le önkritikus tanulságokat.
Az eredménytől függetlenül mindenki ragaszkodik ahhoz, hogy ő vagy az ő pártja/törzse a legjobb, és mindent a legjobban tettek.
A magyarországi ellenzék most már 14 éve nem tud érdemi alternatívát mutatni. Kimerül az ellenzék „intellektuális erőfeszítése” abban, hogy egyrészt a kormányzás hibáit sorolja:
nem épült elég ez vagy az, nem javult eléggé ez vagy az, másrészt a folyamatos kormányzással velejáró személyzeti hibákat emlegeti. A korruptakat, a kontraszelektáltakat, az arrogánsokat, a hivalkodókat, a kiskirályokat, és így tovább.
És valóban, a tartós siker ára a politikát végzők emberi minőségének leromlása.
Ez ugyanúgy igaz a nemzetállam, mint az EU politikusaira és hivatalnokaira.
A biztos hatalom elrontja az embereket: elvesztik a valóságérzékelésüket, elvesztik a határaik érzetét, a mértéket. Másrészt magához vonzza az egyszerű karrieristákat, akik eleve gátlástalansággal érkeznek a biztos siker reményében a tartósan hatalommal bírók csapatába. (Nagyjából ugyanez a személyzeti leromlás megfigyelhető a tartósan, biztos ellenzékben lévő pártoknál, NGO-knál.) A piaci vállalkozásknál a verseny teszi lehetetlenné a személyzet leromlását, a közszolgálatban a folyamatos minőségbiztosítás, mindenféle tökéletlen, de létező teljesítménymérések. A politikában azonban, ha a tartós hatalmi viszonyok beállnak, akkor
sem az ellenzék, sem a kormányzók esetében nincs, ami a személyzet elromlását meggátolná.
Az ellenzék nem tudja, és úgy tűnik: meg sem próbálja, hogy alternatívát kínáljon. Úgy tűnik, a létező világnak nincs alternatívája. Az ellenzék sikere esetében minden maradna így, csak jobb lesz a jó embereknek – azoknak, akik az ellenzékre szavaznak –, és rossz lesz a rossz embereknek – azoknak, akik kormányoznak vagy támogatták a kormányt. Azt azonban az ellenzék sosem mondja meg, hogy a bosszúálláson túl, miért is következne be ez az igazságos állapot. Megelégszik azzal az üzenettel, hogy „mi jó emberek vagyunk, ők meg rossz emberek, és ha jó ember vagy, akkor ránk szavazol”.
Ezek után csodálkoznak, hogy nincs politikai vita. Miről lehetne vitatkozni?
Arról, hogy kik a jó emberek, és a jó emberek csupa jó dolgot csinálnak, és ha a világban van rossz, akkor ennek magyarázata az, hogy rossz emberek kormányoznak? Az alternatívátlanság és a bosszúállás ígéretének kombinációjával az ellenzéki politika nem különbözik érdemben egy átlagos középkori parasztfelkeléstől, amit ma „tudományosan” „pop-up” pártnak neveznek. A rabszolga- és parasztfelkeléseket csak a düh és bosszúvágy mozgatta. Csupán a pozíciókat akarták felcserélni, hogy az utolsókból legyenek az elsők, de nem törekedtek egy rabszolga- vagy jobbágymentes világra, ilyet el sem tudtak képzelni.
Az igazság az, hogy a kapitalizmus plusz parlamentáris demokrácia csomaggal szemben ma nem látszik alternatíva, mert a néha mulatságos, máskor bosszantó wokery sem az.
(A magyar kormánnyal szembeni elégedetlenséget az egyetemi karrierjükben felhasználni akarók „intellektuális erőfeszítése” jellemzően kimerül abban, hogy a nyugati egyetemeken felszívott kapitalizmus kritikákat egyszerűen átmásolják, csak a „burzsoázia” és „kapitalizmus” szavakat kicserélik az „Orbán” és „NER” szavakra.)
Ha fel is merül valami kézzelfogható alternatíva, mint például az alapjövedelem, arról gyorsan kiderül, hogy annyira népszerűtlen, hogy a szavazatszerzésre alkalmatlan, ezért gyorsan el is engedik.
De azért mondhatná a liberális ellenzék, hogy bevezetjük a melegházasságot, a transz-illemhelyeket, és a haza ettől fényre derül. Mondhatná a baloldali ellenzék, hogy megszüntetjük Magyarországot, a magyar nyelvet ideiglenesen még megtartjuk a közigazgatásban, de alapvetően az Európai Egyesült Államok részeként boldogan leszünk nem-magyarok, hanem világpolgárok, és nem a haza – ami a múltból örökölt, ma már idejétmúlt, retrográd fogalom –, hanem a nemzetközi „társadalom” fog fényre derülni. Ezekről lehetne vitatkozni, mérlegelni az alternatíva előnyeit, hátrányait. Ki nyerne vele, és ki veszítene, és így tovább. De ilyen jól megfogalmazható alternatívákat nem fogalmaznak meg.
Ennek vitathatatlan előnye, hogy bárki bárkivel könnyedén összefogható bármilyen koalícióba, mivel fel sem merül, hogy a programjaik ütköznek.
Ugyanis nincs programjuk azon túl, hogy a jó emberek kormányozzanak, és a rosszakat meg kell büntetni a tetteikért, de főleg azért, mert a jókat nem engedték kormányozni eddig.
Az ellenzéki pártok alternatíva-mentességét jól mutatja, hogy a szavazóik nem az egy-egy párt javasolta programhoz, azaz, alternatívához ragaszkodnak. A szavazóik egy szempillatás alatt hagyták faképnél tömegesen a pártjaikat és lettek egy új valami rajongói, ami ugyanúgy nem ajánl jól megfogható és vitatható alternatívát a parasztfelkelésen túl.
Az intellektuális lustaságra és a fantáziátlanságra mindig kapunk valami önfelmentő választ, vagyis a végeredmény az alternatíva felmutatásának képtelensége.
Na, de miért voltak parasztfelkelések? Ezt a kérdést érdemben sosem tették fel.
A kérdés, amit a győztesek értelmesebbjeinek is fel kell tennie, az, hogy miért jött létre a tömeges irracionális harag.
A harag a frusztrációból fakad, ha annak felelőse valakihez vagy valakikhez kötődik. És a mindenkori ellenzéknek ez a fő tevékenysége, hogy a frusztrációkért a kormányzatot tegye felelőssé és szemben mozgósítsa a polgárokat. Azonban még a jómódúak jelentős része, akik aligha anyagilag frusztráltak, is dühös. És a politikai harag – mint a parasztfelkelések esetében – irracionális viselkedést eredményez: a cselekvő nem számol a tettei következményeivel, csak változást akar. Mindegy milyet, de azonnal. (Ezért is a politikai rajongás rövid életű, ha nem következik be a változás.)
Az 1990 óta jobbos Hódmezővásárhely elvesztése után elmaradt a reflexió. Most lesz-e? A jobboldal azzal nyugtatja magát, hogy a politikája kulcselemeivel – családtámogatás, illegális migráció megállítása, rezsicsökkentés, békepolitika, stb. – a szavazók zöme egyetért, még az ellenzékiek is. Éppen ezért a politikáját az ellenzék nem is nagyon támadja, ezért sem nagyon keres alternatívát.
A kritikák és a harag a jobboldal hivatalviselőire irányul.
A biztos siker, az esetleges bukás és a vele járó következmények elmaradása magabiztossá, gátlástalan voluntaristává teheti az esendő embert. Ettől a jobberek sem mentesek.
Alternatíva híján az ellenzék a kormányzók személyi hibáit hangsúlyozza: a korrupciót, a nepotizmust, a teljesítményhiányt, a kontraszelekciót, arroganciát.
És a kormányzók reflexiójának elmaradása esetén ezek a bírálatok nem lesznek alaptalanok, lesznek kézzelfogható és megtapasztalható történetek.
Ahogyan Seneca írja, a frusztráció, ha valós személyhez köthető a felelősség, haragot vált ki. Valószínűleg inkább növeli a haragot, az irracionális, következményekre nem tekintő változásigényt, ha a hatalommal bírók fittyet hánynak a normatív elvárásokra, ha nincs szégyenérzetük, a normasértés kiderülése után is folytatják a normasértéseket.
A legrosszabb, amit egy politikai párt tehet, ha a konkurens pártok választóit szidja. Ez sem a vesztesnek, sem a győztesnek nem áll jól. Az egykori komcsi elitet és holdudvarát le kellett és le kell győzni, anélkül nem lehetne rendszerváltás és az 1990 előtti működésük miatt meg is érdemlik a szidalmakat. De a szavazókat megérteni kell, lehet bírálni is, de nem gyalázni. Ugyanis a választás másnapján újra együtt kell élnünk. Együtt utazunk a metrón, a gyerekeink együtt járnak az iskolába.
A másik lehetőség a valamilyen szintű polgárháború, amely lehetőséget az 1990 óta bosszúért lihegők folyamatosan fenntartanak.
De azok számára, akiknek fontos a magyar nemzet, a magyar politikai közösség, azok számára fontos lehetőleg a legtöbb embert – függetlenül a szavazatától – benntartani a politikai közösség határain belül. Semmiképpen sem legyőzöttként gyalázni őket. Szemben azzal, ahogyan a marxisták uralkodó osztályra és munkásokra, a kortárs liberálisok elnyomó többségre és áldozat kisebbségekre osztják a nemzetet, a magukat jobboldalinak gondolók nem oszthatják fel sem felvilágosultakra-krokodilagyúakra, sem mélymagyarra-hígmagyarra, sem valami másra. Tessék Cicerót olvasni.
A 2010 óta meddő próbálkozásaiba fulladó ellenzék és mögöttük álló globalista megbízóik most újra ezt a szlogent próbálják elővenni; elvégre Medgyessy is ezzel nyert, nemde? Ungváry Zsolt írása.
Megvalósulhat-e az ukrán elnök győzelmi terve? Európa megkésve Orbánt követi a migráció kapcsán? Politikus-e egyáltalán a Tisza Párt vezetője? Ezekről is szót ejtettünk Bayer Zsolt publicistával.
Az utóbbi hetekben két meghatározó politikai esemény is zajlott az Európai Unióban, amely tökéletesen rávilágít az integrációban kezdetektől meglévő belső feszültségekre és önellentmondásokra.
Minden erejükkel próbálták magyarázni a Tisza Párt elnökének szavait Gulyás Márton vendégei.
Magyarország „visszaterelgetéséről” írt a brüsszeli lap.
Arra is kíváncsiak voltunk, mit gondolnak Magyar Péter követői a politikus mentelmi jogával kapcsolatos botrányról, tanulságos válaszokat kaptunk.
Interjú a Ferencváros 1995-ös BL-csapatának kiválóságával, aki szerint a bajnokságban lehetne látványosabb a Fradi játéka, ám az Európa Ligában látott teljesítményre nem lehet panasz a két vereség ellenére sem. A Varga Barnabás, Saldanha kettősről is elmondta a véleményét...
Nehéz megmondani, mikor lesz eredményhirdetés az amerikai elnökválasztás után, de összeszedtük, amivel kalkulálni lehet!
