Nyitókép: FERENC ISZA / EC / AFP
Túl vagyunk egy választáson. Az eredményeit sokan magyarázzák így és úgy. Ez a dolgok rendje.
A pártpolitika tanulsága az, hogy sem a vesztesek, sem a győztesek – legalábbis nyilvánosan – nem vonnak le önkritikus tanulságokat.
Az eredménytől függetlenül mindenki ragaszkodik ahhoz, hogy ő vagy az ő pártja/törzse a legjobb, és mindent a legjobban tettek.
A magyarországi ellenzék most már 14 éve nem tud érdemi alternatívát mutatni. Kimerül az ellenzék „intellektuális erőfeszítése” abban, hogy egyrészt a kormányzás hibáit sorolja:
nem épült elég ez vagy az, nem javult eléggé ez vagy az, másrészt a folyamatos kormányzással velejáró személyzeti hibákat emlegeti. A korruptakat, a kontraszelektáltakat, az arrogánsokat, a hivalkodókat, a kiskirályokat, és így tovább.
És valóban, a tartós siker ára a politikát végzők emberi minőségének leromlása.
Ez ugyanúgy igaz a nemzetállam, mint az EU politikusaira és hivatalnokaira.
A biztos hatalom elrontja az embereket: elvesztik a valóságérzékelésüket, elvesztik a határaik érzetét, a mértéket. Másrészt magához vonzza az egyszerű karrieristákat, akik eleve gátlástalansággal érkeznek a biztos siker reményében a tartósan hatalommal bírók csapatába. (Nagyjából ugyanez a személyzeti leromlás megfigyelhető a tartósan, biztos ellenzékben lévő pártoknál, NGO-knál.) A piaci vállalkozásknál a verseny teszi lehetetlenné a személyzet leromlását, a közszolgálatban a folyamatos minőségbiztosítás, mindenféle tökéletlen, de létező teljesítménymérések. A politikában azonban, ha a tartós hatalmi viszonyok beállnak, akkor
sem az ellenzék, sem a kormányzók esetében nincs, ami a személyzet elromlását meggátolná.
Az ellenzék nem tudja, és úgy tűnik: meg sem próbálja, hogy alternatívát kínáljon. Úgy tűnik, a létező világnak nincs alternatívája. Az ellenzék sikere esetében minden maradna így, csak jobb lesz a jó embereknek – azoknak, akik az ellenzékre szavaznak –, és rossz lesz a rossz embereknek – azoknak, akik kormányoznak vagy támogatták a kormányt. Azt azonban az ellenzék sosem mondja meg, hogy a bosszúálláson túl, miért is következne be ez az igazságos állapot. Megelégszik azzal az üzenettel, hogy „mi jó emberek vagyunk, ők meg rossz emberek, és ha jó ember vagy, akkor ránk szavazol”.
Ezek után csodálkoznak, hogy nincs politikai vita. Miről lehetne vitatkozni?
Arról, hogy kik a jó emberek, és a jó emberek csupa jó dolgot csinálnak, és ha a világban van rossz, akkor ennek magyarázata az, hogy rossz emberek kormányoznak? Az alternatívátlanság és a bosszúállás ígéretének kombinációjával az ellenzéki politika nem különbözik érdemben egy átlagos középkori parasztfelkeléstől, amit ma „tudományosan” „pop-up” pártnak neveznek. A rabszolga- és parasztfelkeléseket csak a düh és bosszúvágy mozgatta. Csupán a pozíciókat akarták felcserélni, hogy az utolsókból legyenek az elsők, de nem törekedtek egy rabszolga- vagy jobbágymentes világra, ilyet el sem tudtak képzelni.