A modellek nem haszonállatok, de itt a bizonyíték, hogy sokan még ma is úgy bánnak velük

Nyitókép: Mérő Vera Facebook-oldala

„Sorozatosan veszélyeztetett testi épség, semmibe vett fóbiák, életveszélyes helyzetek, sérülő emberi méltóság, hogy csak néhányat említsünk azok közül a rendkívül aggályos helyzetek közül, amelyek mindennaposak a most futó modellkereső reality-ben. De vajon tényleg ilyen a modellszakma 2024-ben, öt évvel a #metoo után?

Egy ideje gondolkodom, hogy írok a műsorról mint ex-modell, aki dolgozott nagy, párizsi divatházakkal is. Belülről ismerem a szakmát, ezért látom azt is, miért járatja le ez a műsor. És hogy miért iszonyú káros azokra a (leendő) modellekre, akiknek nincs olyan ügynöksége, mint például Axente Vanessának, akit sosem hozna egyetlen megrendelő sem ilyen helyzetekbe, de ha mégis, az ügynöke azonnal közbelépne.

Nagyon fontos, hogy egy modell tudja, mikor kell azonnal felhívni az ügynökét, hol kezdődik az a szintű mentális teher, stressz, megaláztatás, sőt, testi épség veszélyeztetés, amikor kér két perc szünetet, és tárcsázza a helyi vagy anyaügynökséget.

Ugyanis nemhogy nem szabad egy professzionális környezetben méltatlan helyzetbe hozni a modellt, ha ez mégis megtörténik, normálisan még a konfliktust sem neki kell felvállalni, pontosan ezért van a szerződése egy ügynökséggel, mert ez az ő dolguk. Félreértés ne essék, modellnek lenni óriási önfegyelem, erős munkamorál és állandó alkalmazkodás.

Ki vigyáz a határokra?

Előfordul, hogy szólni kell, mert egész nap nem adtak enni, van, hogy a cipő egy-két számmal kisebb vagy nagyobb az ember lábánál, esetleg nyaktörő mutatvány a kifutón végigvonulni benne, nem ritkák a bukások sem. És ez sincs rendben, amennyiben – teljesen feleslegesen és kiküszöbölhetően – veszélyeztetik az egészséget vagy testi épséget. De amit a most futó műsorban látunk, az messze túlmutat az ilyen kellemetlenségeken. És nem, az ilyesmit nem kell és nem is szabad lenyelni.

Velem egyszer fordult elő, hogy felálltam egy munka közben. Harmadik órája fotóztak rajtam egy nyári kollekciót a térdig érő hóban, szeles időben, miközben az elviselhetőség körülményei egyáltalán nem voltak biztosítottak, nem volt rendes melegedő, forró tea, és a – meglepő, de amerikai – stáb arra sem figyelt, hogy egy-egy pózolás ne tartson tovább néhány percnél.

Akkor durrant el az agyam, amikor hagytak remegve állni a hóban, miközben az elkészült képeket nézegették, és az egyik stábtag a hótaposójában topogva összehúzta magán a tundrakabátját, miközben elmormolt egy káromkodást, hogy piszkosul hideg van, ő fázik. Akkor mondtam azt, hogy ez a fotózás itt véget ért.

Így is baromi beteg lettem, az ügynököm pedig égigérő botrányt csinált, persze ő is hibás volt, az ő feladata lett volna ugyanis pontosan rögzíteni, mi fog történni azzal a tizenkilenc éves lánnyal a fotózáson. (A műsorban véletlenül pont ugyanilyen helyzetben fotózták a lányokat, igaz, a fürdőruhára vetett kabátban, és nem órákon át, így csak a bokatörés fenyegette a versenyzőket, ahogy tűsarkakon egyensúlyoztak a gleccseren.)

Szerencsére úgy tűnik, a #metoo óta sok minden változóban van, például nem nagyon dolgoznak már a megrendelők tizenhat évnél fiatalabb lányokkal, sőt, évek óta egyre erősebb törekvések irányulnak a betöltött 18. életév, mint korminimum felé. (Az akt- és félakt fotózások esetében ez már nem is csak törekvés, hanem szabály.)

Az ügynökségek sem küldik már külföldre egyedül a nagyon fiatal modelleket, miközben az én időmben még mindennapos volt, hogy alig tizenhat éves lányok rótták egymagukban ismeretlen országok ismeretlen városainak utcáit, lepedőnyi térképpel a kezükben.”