Csak kritikát ne kapjanak – főleg a hozzájuk közel állóktól –, mert akkor bizony könnyen előtör rejtekéből a szégyenkező, szorongó kisgyerek, és a »nárcisztikus düh« pusztító erővel seper végig a környezetükön. Egy nárcisztikus vezető mellett az úgynevezett nárcisztikus struktúrák könnyen leuralhatják egy család/szervezet/politikai párt mindennapi működését: ha a valós teljesítmény helyett a dicsekvést és a látszatot értékelik, ha úgymond nem szabad hibázni (vagyis a hibát elismerni) és kritikát megfogalmazni, ha mindent áthat a hazugság és a képmutatás, akkor kezdhetünk gyanakodni, hogy nárcisztikus közegbe kerültünk – és kezdhetjük tervezni az óvatos menekülési útvonalakat, mielőtt ezek a struktúrák a mi lelki egészségünket is tönkre nem teszik.
Egyet kell értenünk Schiffer Andrással abban, hogy a mai politikai élet kifejezetten kedvez a nárcisztikus tendenciáknak – nemcsak Magyarországon, hanem világszerte is. A hagyományos erkölcsi értékek és »fékek« felbomlásával, az egyre polarizáltabb és kiélezettebb politikai vitákban, a tömeg- és közösségi média fénytörésében ne csodálkozzunk azon, hogy újabb és újabb politikai celebek, hamis messiások lépnek a fényre. Csak rajtunk múlik, hogy átlátunk-e a szitán, és hatalmat adunk-e nekik magunk fölött, amit ők – efelől ne legyen kétségünk – maximálisan ki fognak élvezni. Persze elsősorban nem a mi, hanem a saját javukra.”