Ezeket a verseket szeretik a legjobban a politikusok

Nyitókép: József Attila és nővére, József Etelka az 1923-ban készült fényképen, fotó: Wikipedia

A magyar költészet napja apropóján arról kérdeztünk politikusokat, a kulturális szféra szereplőit, hogy melyik a kedvenc magyar költeményük. Íme!

Csák János, kulturális és innovációs miniszter

József Attila: A Dunánál

A rakodópart alsó kövén ültem,
néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.
Alig hallottam, sorsomba merülten,
hogy fecseg a felszín, hallgat a mély.
Mintha szívemből folyt volna tova,
zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.

Mint az izmok, ha dolgozik az ember,
reszel, kalapál, vályogot vet, ás,
úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el
minden hullám és minden mozdulás.
S mint édesanyám, ringatott, mesélt
s mosta a város minden szennyesét.

És elkezdett az eső cseperészni,
de mintha mindegy volna, el is állt.
És mégis, mint aki barlangból nézi
a hosszú esőt - néztem a határt:
egykedvű, örök eső módra hullt,
színtelenül, mi tarka volt, a múlt.

A Duna csak folyt. És mint a termékeny,
másra gondoló anyának ölén
a kisgyermek, úgy játszadoztak szépen
és nevetgéltek a habok felém.
Az idő árján úgy remegtek ők,
mint sírköves, dülöngő temetők.

2 
Én úgy vagyok, hogy már százezer éve
nézem, amit meglátok hirtelen.
Egy pillanat s kész az idő egésze,
mit százezer ős szemlélget velem.

Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak,
öltek, öleltek, tették, ami kell.
S ők látják azt, az anyagba leszálltak,
mit én nem látok, ha vallani kell.

Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.
Enyém a múlt és övék a jelen.
Verset írunk - ők fogják ceruzámat
s én érzem őket és emlékezem.

3 
Anyám kun volt, az apám félig székely,
félig román, vagy tán egészen az.
Anyám szájából édes volt az étel,
apám szájából szép volt az igaz.
Mikor mozdulok, ők ölelik egymást.
Elszomorodom néha emiatt -
ez az elmúlás. Ebből vagyok. "Meglásd,
ha majd nem leszünk!..." - megszólítanak.

Megszólítanak, mert ők én vagyok már;
gyenge létemre így vagyok erős,
ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,
mert az őssejtig vagyok minden ős -
az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik:
apám- s anyámmá válok boldogon,
s apám, anyám maga is ketté oszlik
s én lelkes Eggyé így szaporodom!

A világ vagyok - minden, ami volt, van:
a sok nemzedék, mely egymásra tör.
A honfoglalók győznek velem holtan
s a meghódoltak kínja meggyötör.
Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa -
török, tatár, tót, román kavarog
e szívben, mely e múltnak már adósa
szelíd jövővel - mai magyarok!

... Én dolgozni akarok. Elegendő
harc, hogy a múltat be kell vallani.
A Dunának, mely múlt, jelen s jövendő,
egymást ölelik lágy hullámai.
A harcot, amelyet őseink vívtak,
békévé oldja az emlékezés
s rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk; és nem is kevés.

Hiller István, a Parlament alelnöke, korábbi oktatási és kulturális miniszter

Ady Endre: Nyárdélutáni Hold Rómában

Sandítva száll Rómára
Fecske-raj-követséggel,
Vigyorog vígan széjjel
Nyárdélutáni Hold.
Nagy kékség és pirosság
Most újból-újból hozzák
Régből azt, ami volt.
Szent mezők pára-fátylat,
Hegyek álom-színt váltnak,
Diadalok s romok,
Nap s Hold közé beszőve,
Hanyattan az Időbe
Róma sürög-forog.
Óh, gyönyörű örökség,
Változó, ős, szent község,
Urbs, te feledtető,
Az én-élet poklából
Lelkem-testem kilábol,
Te szent, védő tető.

Im, magam idehoztam,
Védj és boríts be mostan,
Te szép, te bölcs, örök.
Örökkön éltem, élek,
Csupán hüvelyt cserélek,
Mint Ulisszes-görög.
Áldom a nyüzsgő Rómát,
Mindennek átfogóját,
Pulyásan is nagyot.
Ma, hogyha úgy akarnám,
Alkonyi álom karján
Akár Remus vagyok.
Nézem a mai nőket,
A volt és lesz időket:
Be régen élek itt
S be minden élet mindegy
S a Hold már ismer minket,
Vigyorog s nem hevít:
Sandítva száll Rómára.

(Róma, junius elején.)

Navracsics Tibor, közigazgatási és területfejlesztési miniszter; korábbi oktatásért, kultúráért, ifjúságért és sportért felelős uniós biztos

Babits Mihály: Ádáz kutyám

Ádáz kutyám, itt heversz mellettem. 
Amióta a gazdád én lettem, 
ez a hely a legjobb hely tenéked: 
nem érhet itt semmi baj se téged. 
Rajtam csügg a szemed, hív imádás 
együgyű szálán csügg, boldog Ádáz. 
 

Mert boldog ki jámborul heverhet 
valami nagy, jó hatalom mellett. 
S te jámbor vagy, bár olykor asszonykád 
bosszújára megrablod a konyhát 
s csirkét hajszolsz vadul a salátás 
ágyakon át: jámbor, noha - Ádáz. 
 

Elcsavarogsz néha messze innen, 
el is tévedsz kóbor hegyeinkben; 
avagy titkos kalandjaid vannak. 
Ág tép, gondosz ebek rád rohannak, 
zápor is lep, szőröd-bőröd átáz: 
ázva, tépve jössz vissza, kis Ádáz. 
 

Visszajössz, mert ugyan hova mennél? 
Hol lehetne egyéb helyed ennél? 
Szimatokból ezer láthatatlan 
ösvény vezet téged mindenhonnan 
hívebben, mint bennünket a látás: 
minden ösvény ide vezet, Ádáz! 
 

Tudod, hogy itt valaki hatalmas 
gondol veled, büntet és irgalmaz, 
gyötör olykor, simogat vagy játszik, 
hol apádnak, hol kínzódnak látszik: 
de te bízol benne. Bölcs belátás, 
bízni abban, kit nem értünk, Ádáz. 
 

Óh, bár ahogy te pihensz lábamnál, 
bizalommal tudnék én is Annál 
megpihenni, aki velem játszik, 
hol apámnak, hol kínzómnak látszik, 
égi gazda, bosszú, megbocsátás, 
s úgy nem értem, mint te engem, Ádáz!

Demeter Szilárd, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója

József Attila: Reménytelenül

Lassan, tünődve

Az ember végül homokos,
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél. 

Én is így próbálok csalás
nélkül szétnézni könnyedén.
Ezüstös fejszesuhanás
játszik a nyárfa levelén. 

A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.

Vas-színű égboltban...

Vas-színű égboltban forog
a lakkos, hűvös dinamó.
Óh, zajtalan csillagzatok!
Szikrát vet fogam közt a szó - - 

Bennem a mult hull, mint a kő
az űrön által hangtalan.
Elleng a néma, kék idő.
Kard éle csillan: a hajam - - 

Bajszom mint telt hernyó terül
elillant ízű számra szét.
Fáj a szívem, a szó kihül.
Dehát kinek is szólanék - -