„Az egész világ gyártja a mémeket, én meg elviselem” – a leghíresebb magyar a Mandinernek

Nyitókép készítője: Ficsor Márton / Mandiner

Milyen volt a 2023-as éve?

Nem volt rossz. Sokfelé jártam, jó helyeken.

Melyik volt a kedvenc?

Talán Hongkongot mondanám. Oda a 9gag hívott meg minket, még nyáron, Kölnben a Gamescon „emelhettem a fényét” a 9gag standjának a jelenlétemmel, ezután jött a felkérés a hongkongi projektre. Itt egyébként különféle üzleti prezentációkat tartottak, de tematikus keretet adtak neki: kerítettek hozzá egy kalózhajós dizájnnal átalakított sétahajót, kapitánnyal, elsőtiszttel, fedélzetmesterrel, s így hajóztunk a hongkongi Victoria-öbölben. Annyi jelentkező volt, hogy három körben fértek csak fel a hajóra; s a világ minden tájáról érkeztek emberek, ott volt a 9gag alapítója és a teljes stáb is. Én amolyan sztárvendégféle voltam, fotózkodtak, beszélgettek velem. A második napon volt egy nagy buli egy óriási épület tetején, hogy úgy mondjam, egy nagyon illusztris szórakozóhelyen, jól éreztem magam.

A rendezvényen kívül is felismerték?

Persze, az utcán másfél óra volt eljutni a pár száz méterre lévő McDonald’sba, annyian jöttek közös fotót kérni.

Honnan tudták, hogy Hongkongban tartózkodik?

Mi magunk posztoltunk egy képet róla; korábban egy egyedi öltönyöket készítő cégtől, az LGFG-től kaptam egy sorozat öltönyt, az egyiknek piros-fehér-zöld volt a bélése. Ezt villantottam elő Hongkongban, s erről készült az ominózus kép. Valamiért ugyanis a menedzserem felfedezte, hogy amikor az ember a megszokott helyeitől távol posztol valamit, azt az algoritmus a Facebookon előresorolja, jóval nagyobb eléréshez segíti. Ilyenkor egyébként gyakran felfedezi valamelyik helyi médium is, hogy a városban tartózkodom, elkezdenek cikkezni róla. Így sokan megtudják, előbb-utóbb megtalál valaki, és ha egy szelfi elkészül velem egy helyen, beazonosítják és még többen sietnek oda. Esetünkben például a kiposztolt fotónktól számítva egy órán belül kint volt a cikk a Hongkong Time-on. Érdekes volt megtapasztalni, hogy ez

Valamiben érezhetőek azért kulturális különbségek e téren?

Mondjuk úgy, Hongkongban például tényleg alig lehetett moccanni a szelfizőktől. Ellenben a skandinávok viszont teljesen máshogy csinálják, szinte lesifotóként, elfordított arccal. Kolumbiában testőrök kellettek, nem is nagyon engedtek máshogyan közlekedni. De az is érdekes, honnan van éppen a legtöbb rajongója az embernek.

Múltkor Iránt említette…

Igen, egy időben Teheránból többen követtek, mint Budapestről. Most valamiért a Fülöp-szigetek és Banglades vezet. Délkelet-Ázsia egyébként is bakancslistás nálam – Hongkong klasszikusan nem az, szóval ez még hátravan.

Hány kommunikációs szakember van a stábban, amelyik önnel dolgozik, utazik?

Egy kis nyíregyházi kommunikációs ügynökség foglalkozik velem a kezdetektől fogva, ez az ügynökség változó, de öt-tíz emberből áll, és nyilván nem csak velem foglalkoznak. Általában a menedzseremmel ketten utazunk, de van, hogy fotós is jön velünk. Egyedül nem szoktam külföldre utazni.

A mém alapvetően egy spontán jelenség, ezért érdekes, hogy egész stáb áll ön mögött – meg is terveznek előre egy-egy évet?

Általában a menedzseremmel rakjuk össze az éves tervet – vannak meglévő projektek, saját projektjeink, s akkor ezekbe építjük be a különféle megkereséseket, ahogy érkeznek. Általában vagy marketing célú megkeresés van – Harolddal szeretnének reklámozni valamit – vagy rendezvény, ahol a személyes jelenlétemre számítanak.

Mi újság a Spamelot című darabbal, amiben, ha jól emlékszem, a mesemondót játszotta a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban?

Az már lefutott. Egy vidéki színházban azért nincsenek százas előadás-szériák. De ha egyszer még előveszik, vagy ha vendégjátéknak meghívják valahova, akkor természetesen nyitott vagyok rá, hogy ismét szerepeljek. Izgalmas volt a színházi közeg, szerettem.

De voltak, emlékszem, úgymond pro bono felkérések is.

Igen, akadnak társadalmi célú felkérések, amik sokszor teljesen ad hoc módon jönnek. Például volt, hogy Kanadában egy női harisnya reklámarca éppen – én voltam a „minőségellenőr” a reklámfilmben, profi alkotás volt, az AirCanadán is vetítették, tévében is – így, amikor ott voltunk Montrealban, készítettünk egy fotót egy ismert központi helyen; a posztunk alatt aztán kommentben üdvözölt maga a város polgármestere, és helyben fel is kért társadalmi célú hirdetésre – így végül a szemetelés elleni kampányukban részt is vettem. De szívesen említem a pro bonók között a lelki elsősegély szolgálatot, a rendőrségi segélyhívó vonalat, vagy a kézmosás fontosságát hirdető videókat.  És a kőszegi várjátékokon való részvétel is ilyen, született kőszegiként ezt is anyagi ellenszolgáltatás nélkül vállalom.

Melyik volt a kedvenc reklámja, amiben szerepelt?

Egy magyarországi reklámfilm, a Coca-Coláé. Annak az volt a szlogenje, hogy „annyi mindent nem próbáltam még”.

szakmailag viszont egy brazil reklám volt a legjobb, abban egy gyomorégés elleni szert reklámoztunk. Ez a reklám aztán shortlist-re is került a Cannes-i Reklámfilm-fesztiválon. Azért ezek a dolgok tudnak imponálni az embernek. Most éppen egy holland kakaóport fogunk reklámozni április elején, majd a csíkszeredai könyvvásárra várnak. 

Sokszínű a paletta. Ráadásul télen láttuk a Szerencsekerékben is nyerni.

Igen, érdekes kaland volt. Persze hónapokkal korábban felvették.

A műsor kapcsán gyakran elhangzik a vád, hogy bunda az egész.

Nem volt bunda. Régebben egyébként elég sok vetélkedőre jelentkeztem, még a mém-korszakom előtt, olyan klasszikusoknál, mint a Szilágyi János-vezette rádióvetélkedő, a Senki többet harmadszor, de ez ma már inkább médiatörténet. Tévében egyébként először gimnazista koromban szerepeltem. A jól ismert Öveges professzor a tévés fizikaórája végén mindig feladott egy fizikai kérdést az adás végén, amit meg kellett válaszolni, és az én válaszom annyira megtetszett neki vagy a szerkesztőknek, hogy a következő adásba be is hívtak, hogy bemutassam.

Mi volt ez a kérdés?

Annak a jelenségnek a hátteréről kérdeztek, amikor kinyitsz egy vízcsapot, és a csapnál még egészen széles a vízsugár, de aztán lejjebb elvékonyodik.

S mi a válasz rá?

Azért vékonyabb lejjebb a vízsugár, mert más a sebessége, vagyis a nehézségi gyorsulás miatt. Minél lejjebb van, annál gyorsabb, és annál vékonyabb a vízoszlop. Felvétel természetesen nincs a szereplésemről, akkor ugyanis minden élő adás volt. Egy rossz minőségű fénykép készült csak rólam otthon, a tévéképernyőről. De ez még a hatvanas évek legeleje, amiről beszélünk, hatvankettő, talán.

Egy mesterséges intelligencia summiton is részt vett nemrég. Most már szinte bármilyen képet lehet generálni – akár azt az utasítást is kiadhatom a mesterséges intelligenciának, hogy készítse el Haroldot így vagy úgy, és meg is tudja csinálni. Önt mennyire zavarja ez a helyzet?

Nem tudja: kipróbáltam. A mesterséges intelligencia készített valamit, de az nem én voltam a képen. A summiton tartott előadásom végén a közönség adhatott feladatokat a mesterséges intelligenciának, és volt, aki azt adta fel, hogy „Napóleon és Kádár János találkozik a metrón” – Napóleon megvolt, a metró megvolt, Kádár nem. Valaki volt ott, de az nem Kádár János volt.

Egyébként én úgy tekintem a mesterséges intelligenciát, hogy ötletet, inspirációt ad – én is kértem ötletet tőle, a csodaszarvas legendáját készítettem el egy festőkurzuson, nagymértékben elfogadható volt, amit csinált a gép, de kézzel alaposan átdolgoztam.

Tehát akkor nem osztja azokat a félelmeket, hogy a mesterséges intelligencia tulajdonképpen az emberi elem kiveszését jelentené ez a világban?

Ó, jogosak a félelmek, rengeteg lehetőség és rengeteg veszély van benne, az biztos. Szabályozás után kiállt ez az egész terület. Erre nagyon kezdetleges kezdeményezések vannak, például én úgy tudom, hogy az Egyesült Államokban már van olyan jogszabály, ami előírja, hogy vízjelezni kell az AI-generált gépeket. De ami tényleg gátat vethet ennek, az a fejlesztő cégeknek az önkorlátozása – persze tudjuk, a rablók mindig előbb járnak egy lépéssel, mint a rendőrök, és a szabályozás se tudja lekövetni a technikát, s különösképpen a technika használatát. A mesterséges intelligencia inkább meggyorsíthat folyamatokat – ha azt mondom, rajzolja le Haroldot Albrecht Dührer rézkarcának a modorában, rajzol valamit, de nem engem.

Miről készített legutóbb mémet?

Ritkán készítek mémet; van a Földön nyolcmilliárd ember, akik gyártják a mémeket, én meg elviselem. Egyébként a menedzseremnek volt olyan multinacionális vállalati ügyfele, amelyiknél belső elégedettségfelmérésként csináltak egy mémversenyt, és sokkal jobban kijöttek a problémák és mertek róluk kommunikálni a dolgozók, mint egy ISO 9001-es kérdőívben tették volna.

Klipekben is szerepelt – egyébként milyen zenét hallgat?

Ma már inkább a klasszikus zenét kedvelem, könnyűzenében meg mindenkit a saját tinédzserkora stílusa határoz meg, nekem ez a beat volt annak idején, a Beatles, illetve itthon az Illés, Metro, meg az Omega. Még a countryt szeretem, meg a jazzt, de kezdek megbarátkozni azokkal a zenei műfajokkal is, amiket kifejezetten utáltam gyerekkoromban, mint például a magyarnóta vagy a mulatós zene. A klipek, amikben benne voltam – a Cloud 9+-é meg a Puggyé – egyébként nagyon tetszettek, mondjuk egyik se a kedvenc műfajom, de jó volt forgatni ezeket és a végeredmény is tetszett.

Mindkettőben lényegében szétvernek egy irodát, az egyikbe főleg ön. Van önben egyébként düh a ma divatos irodai környezet iránt?

Dolgoztam multinál, és tényleg nem nagyon szerettem ezeket a modern, egyterű irodákat, ahol az embernek nincs privátszférája.

Akkor őszintén jött a printerdöntögetés.

Hát mondhatni. Ne értsen félre, a technikával nincs egyébként bajom, és azt is látom, hogy ma már azért legalább kis paravánokkal, spanyolfalakkal elkezdtek intim területeket lekeríteni az embereknek az egyterű irodákból is.

Megosztotta, amikor Szoboszlai Dominik átigazolt a Liverpoolhoz. Rajongónak tartja magát?

Nem vagyok nagy focifanatikus, de nyilván Szoboszlai nevét azért ismerem, az európai futballt pedig követem is. Mindig jó látni, amikor egy tehetséges honfitársunk elindul, Szoboszlai Dominiknál ehhez még következetes munka is társul. Remélhető, hogy hosszú távon a magyar focira is jó hatással lesz, amit csinál. A menedzseremmel azon is lamentáltunk még Hongkongban, ha a főutcán sétálnánk Szoboszlaival meg mondjuk Azahriah-val, melyikünkhöz mennének oda először szelfit kérni.

Emlékszem, amikor másfél éve interjúztunk és fotóztuk önt a Kálvin-téren, azalatt is rengetegen jöttek oda fotót kérni.

Igen, ez napi rendszerességgel így van.

Atrocitás sosem érte ilyesmi közben?

Nem, soha. Olyan volt, hogy összekevertek Tibi atyával – egyébként a trollfocisok egyszer éppen Tibi atyáéktól szerezték meg a telefonszámom –, meg egyszer olyan is volt, hogy a Vígszínház környékén leállított egy fiatal srác, hogy hadd csináljon egy közös képet, majd miután elkészültünk, annyira megörült neki, hogy indiánszökellésben távozott, ott ugrált a Körúton.

Nem unja a sok szelfikérést?

Nem, ezt nem lehet megunni.