Törley Katalint lek*rvázták, lökdösték a „gonosz fideszesek” – pedig nem akart ő semmi rosszat, csak az ünnepüket szerette volna megzavarni

(Nyitókép: Facebook/ Rólunk Hozzád)

***

Széthúzás, turáni átok, megosztottság ide vagy oda, március 15-ét széles konszenzus övezi Magyarországon. Jó, persze, ez magától értetődő, de a legalább ennyire evidens Trianon és az elcsatolt országrészek, vagy például a családban betöltött nemi szerepek kérdésében azért vannak eltérő hangok. 

Senki sem áll nyíltan a Habsburgok és Haynau mellé, Petőfi vitathatatlan közös ikon, még ha nem is ugyanazt adjuk a szájába, illetve másként értelmezzük felfogását és szerepét bizonyos esetekben. A kokárdát még az RTL Klub híradósai is feltűzik, de Magyar Pétertől Donáth Annáig, Nagy Ervintől a Gyurcsány házaspárig nem mernék (vagy nem is akarnák) megtenni, hogy enélkül mutatkozzanak.

Ez jó.

Az már más kérdés, ki mire használja az ünnepet. Nekem az identitásom kialakulásában meghatározóak voltak a nyolcvanas években azok a március 15-ék, amikor az illegális tüntetésen végigvonultunk a Belvároson Petőfi szobrától a Batthyány térig; közben szavalva, énekelve. A székely himnuszt például akkor tanultam meg, s bár később érdi házunk kertjében szembesültem vele, hogy a rózsáink májustól októberig virágzanak, azért büszkén daloltam anno, hogy „ha én rózsa volnék, nem csak egyszer nyílnék”. A megmozdulások végén örültünk, ha nem volt komolyabb konfliktus a rendőrökkel (a lánchídi csatát egy fatális véletlen folytán megúsztam), de

jóllehet akkoriban is elmondták az iskolai megemlékezéseken, hogy „kívánjuk a sajtó szabadságát”. Ez mára – sok egyéb ponttal együtt – vitathatatlanul megvalósult. Legfeljebb azon lehet filozofálni, vannak-e és hol a véleménynyilvánításnak határai.

A Múzeum-kerti Orbán beszédet néhányan megzavarták. (Én a Kálvin téren álltam, a tömeg legszélén, hogy az unokám babakocsiját nyugodtan tologathassuk, és onnan nem érzékeltem az egész balhéból semmit. A média viszont elég alaposan beszámolt róla.) Az egyik központi figurája ennek a jelenetsornak

mindenütt szalagcímek hirdették, hogy lekurvázták, lökdösték őt a gonosz fideszesek, pedig ő mindössze az ünnepüket akarta megzavarni, amire évente csak egyszer kerül sor, és élőben láthatnák-hallhatnák a miniszterelnököt, de be kell érni a jó nevű, ám szavatosságát vesztett Törleyvel. (A teljesség igénye nélkül: találtam az incidensről tudósítást az index.hu-n, Telexen, hvg.hu-n, Népszaván, Klubrádió honlapján, 24.hu-n, Hírklikken és az RTL.hu-n. Belinkelhetném és idézhetném ezeket, de akkor olyan lenne a cikk, mint egy Gyurcsány-szakdolgozat, alig maradna benne eredeti szöveg.) 

A kurvázásra nem térnék ki a korábban „Le a monogámiával!” táblát tartó hölgy esetében,

Izgalmasabb a szólásszabadság határainak átcsúszása a provokációba. A tagadás klasszikus sátáni elvének megtestesítői most, amikor bárki bárhol tüntethet, elmondhatja a véleményét, miért a másként gondolkodók rendezvényét akarják tönkretenni, elfojtani a szónokot? A pusztítás számukra fontosabb az építkezésnél?

Halkan kérdezem, miféle pedagógus lehet, aki az érvek értelmes ütköztetése, a megfelelő fórumok kiválasztása helyett ilyesmire ragadtatja magát?

Március 15-e üzenete időről időre változik, noha a lényeg ugyanaz: a magyar szuverenitás. Könnyű persze a mindenkori hatalom ellen fordítani a 12 pontot, és bizonyára voltak iskolák, ahol az ünnepségen felolvasva a cenzúra eltörlését cinkosan összekacsintottak az ellenzéki érzelmű tanárok, hogy most jól megadták nekik, de elég csak Törley médiamegjelenéseit szemlézni, s már meg is bicsaklott az áthallás. Pláne olcsó megoldás a szabadságharcot leverő oroszok és a Putyin-pincsi Orbán között párhuzamot vonni, de ez sem volna valós.

(Ezt a nagyvonalúságot talán megengedik nekem, mivel minden ükszülőmnek magyar neve van.) Ez több a genetikánál és az állampolgárságnál; ahogy Petrovics fogalmazott: „Ha nem születtem volna is magyarnak, / E néphez állanék ezennel én”; „Mindjárt vitéz, mihelyt magyar; / Ő s az isten egyet akar.” Vagy egyszerűen: „A magyarok istenére esküszünk…”

A Pest megyei gimnáziumban, ahol dolgozom, én írtam a diákszínpad ünnepen előadott darabját. A befejezésnél az orosz cár és az osztrák császár (Kelet és Nyugat) közé szorított magyar forradalmár azt hallgatja a felkelést vérbe fojtó uralkodóktól: „Még csak az hiányozna, hogy Európa tele legyen független államokkal, amelyek mind a saját szabadságukról kergetnek álmokat.” S miközben I. Miklós így fenyegetőzik: „Még hogy magyarok, meg lengyelek, meg tudomisén miféle népek… Egy úr van: az orosz cár.”, Ferenc József pedig így: „Még hogy magyarok, meg lengyelek! Egy úr van: az osztrák császár.”, azalatt 

Hát így.

*