„Kamu az egész, az időzítésből kiderül. Eddig miért nem állt elő vele? Most jutott eszébe? Ne vicceljünk már!”

(Nyitókép: MTI/EPA/Stephanie Lecocq)

Közszolgálati percek következnek. Bár kétségkívül lennének nálam messze hozzáértőbb szakértői az áldozatvédelemnek, és noha Isten kegyelméből közvetlen tapasztalatokkal sem rendelkezem a bántalmazó kapcsolatok terén és így pláne nem venném a bátorságot nagy megmondásokra, mégis, mivel

és még a saját Facebook-oldalaik kommentszekcióiban terjengő káros tévképzeteket sincs idejük szelíden korrigálni, jobb híján kénytelen vagyok magam beugrani helyettük. A konkrét állításokból kiindulva, de azokat tágabb nézőpontból vizsgálva.

Első állítás:

„A barátaimnak sem merek arról mesélni, hogy milyen valójában ez a kapcsolat” – olvashattuk pár hete egy tragikus hirtelenséggel elhunyt nő történetét [a 444-en! – a szerk.], akinek „öngyilkossága után szembesült az édesanyja arra utaló nyomokkal, hogy lánya a párkapcsolatában bántalmazás áldozata volt”. Amit adott esetben egy édesanya sem vesz észre, arról miért gondoljuk kívülállóként oly magabiztosan, hogy nincs is? „A környezete úgy látta, boldog párkapcsolatban él későbbi áldozatával, hiszen nemrég posztoltak közös képet, és a Balaton Soundon is együtt voltak” – írták tavaly [a WMN-en! – a szerk.]  az angyalföldi nőgyilkosról. Utólag, a tények fényében melyiket tartjuk hamisnak a két, egymásnak ellentmondó benyomás közül:

Márpedig ha még egy brutális gyilkos toxikus párkapcsolata is tűnhet a saját környezete számára is idillinek, akkor merhetjük-e kizárni, hogy a négy fal között boldogtalan legyen egy olyan női politikus, aki a férje és a kamerák jelenlétében egy alkalommal áradozott a házasságáról és dicsérte férjét egy családmagazinnak?

Hangsúlyozom, vonatkoztassunk el a konkrét esettől, de úgy általánosságban, vagy ha a saját húgunkról vagy lányunkról lenne szó: ha ráadásul évekkel később véletlenül ezt az interjút kommentelgetné be a férj tucatszámra a bántalmazásról szóló Facebook-posztok alá ellenérvként és bizonyítékként, akkor bennünk, önjelölt Sherlock Holmesokban és párkapcsolati szakértőkben fel se merülne a kérdés, hogy annak idején a felek közül ki és miért akarta azt a médiaszereplést?

Nem, nem biztos, hogy kényszerítésről számolna be. Simán válaszolhatná azt is, hogy „ne is mondd, az akkor pont egy mézeshetek-periódus volt, tényleg megszépült olyankor minden, kifejezetten én akartam ezt megünnepelni ország-világ előtt, de utólag visszanézve az a szakasz messze nem volt reprezentatív” – ez esetben vajon azt mondanánk, hogy „ne szédíts ilyen periódusos hülyeségekkel, világos, hogy ha ott és akkor elégedett voltál az életeddel, akkor sose volt baj a házasságoddal”, vagy inkább gondosan utánanéznénk,

Második állítás: Kizárt, hogy egy jól kereső értelmiségi nő benne maradna egy bántalmazó kapcsolatban!

Miért, talán voltunk már bántalmazott jól kereső értelmiségi nők, hogy ezt olyan pontosan tudnánk? Idéznék a Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen Egyesület módszertani útmutatójából: „Annak ellenére, hogy nincsenek ezt alátámasztó kutatási eredmények, gyakran hallani azt a véleményt, hogy egyes társadalmi csoportokban gyakoribb a bántalmazás. Ennek a tévhitnek hátrányos következményei lehetnek az áldozatok biztonságát és az elkövetők felelősségre vonását illetően. (…)

A bántalmazott tudhatja korábbi tapasztalataiból, hogy a bántalmazás csak rosszabb lesz, ha segítséget kér. Nemzetközi statisztikák szerint a bántalmazó a bántalmazás túlnyomó többségét (USA: 75%) a válás idején követi el.”

Ugyanezen egyesület szakembere egy interjúban elmondta:

De a végzettség és a beosztás sem tűnik perdöntőnek: talán ahhoz se kellene zavaróan nagy mennyiségű empátia, hogy ne kövezzünk meg egy egészségügyi minisztert, akiről kiderül, hogy a 12 órás munkanapjai során kihagyott egy szűrővizsgálatot és még félre is diagnosztizálta magát, mígnem áttétes daganata lett. Előfordulhat ilyesmi, vagy nem fordulhat elő ilyesmi? Pedig ott még kapcsolati dinamikák és féltett kiskorúak se zavarnának bele az oly egyszerűnek vélt helyzetbe.

Ide kapcsolódik az a háborgás, hogy hogyan nevezhette egy érdemi befolyással rendelkező bántalmazott nő „politikai hisztinek” az isztambuli egyezményt ahelyett, hogy alkalmazta volna. Miért, ha alkalmazza, garantáltan máshogy alakult volna a dinamika?

Ha még a sógoréknál is olyan rossz a hatékonyság, hogy a legszélsőségesebb bántalmazások száma se csökken, van-e bármilyen alapunk feltételezni, hogy nálunk az egyezmény hatálybalépésétől a verbális inzultusok is ritkulnának?

És végül a harmadik állítás:

Amikor egy őt közvetlenül nem érintő bírósági ügy hatására egy ma már a hivatását nem gyakorló pap állt a nyilvánosság elé azzal, hogy körülbelül 25 évvel korábban bántalmazást szenvedett el egy paptól (akit aztán egyébként gyorsan le is kapcsoltak a rendőrök), akkor egy tízes skálán milyen mértékben lett volna gusztustalan, ha bárki azzal jön, hogy „miért pont most??? kamu!!!”

Melyik a megfelelő időpont, amikor egy tetszőleges bántalmazott a becses közönség megítélése szerint a nyilvánosság elé álljon?

Ha szívecskés lájkokkal halmozható el egy olyan ember, aki szűk két éve még a szavazófülke felszabadító magányában is arra szavazott, akivel kapcsolatban most retrospektíve kitálal, akkor nem következetlenség-e egyidejűleg bárkit is kérdőre vonni azért, mert évekkel ezelőtt, háromgyermekes anyaként nem állt ki ország-világ elé, hogy kiborítsa a bilit? Illetve hát, maga a kettős mérce nem is feltétlenül lenne dráma, hiszen gyakori jelenség, de

Oda legalábbis talán érdemes lenne eljutni nemzeti minimumként, hogy teljesen mindegy, mit tartunk kitalációnak és mit nem, párkapcsolati drámáról szóló és tankönyvi példának beillő, azaz valószínűleg sokak szomorú valóságát leképező Facebook-bejegyzések alá soha, sehol nem teszünk röhögős szmájlit. Főleg, ha a Fideszhez képest nőügyileg kifinomultabbnak tartjuk magunkat, és már ha nem akarjuk virtuális bántalmazóként gyomorszájon rúgni mindazokat, akik a történet bármely félmondatában a saját drámájukra ismernek rá.

Egy efféle önmegtartóztató, minimálisan empatikus össztársadalmi magatartás máris többet érne az áhított isztambuli egyezménynél.