A déli áramlat

Fotó: Névai Gábor

Én sem vágytam Szerbiába – elsősorban azért, mert a kilencvenes évek délszláv háborúját párszor közelről látva sok kedvet nem kaptam hozzá, a magyar–szerb viszony pedig az ellenséges és a barátságtalan között ingadozott a kétezertízes évekig, másfelől inkább Erdély és a Felvidék kötött le. Holott a Délvidék több figyelmet érdemel, már csak a magyar történelemben elfoglalt helye miatt is. Sőt, Szerbia is érdekes, de erről máskor. A délvidéki magyarság a jugoszláv háborúban demográfiailag megroppant: nem volt ritka, hogy kényszerből magyarok harcoltak egymás ellen, és a fiatalok, középkorúak tömegesen menekültek Magyarországra, illetve nyugatra. De pont az ott maradók nehezebb helyzete miatt érdemes felfedeznünk ezt a vidéket és sokáig elhallgatott történelmi örökségünket.

Szabadkán azért jártam már, úgy döntöttem, hogy először itt nézek körül, már csak azért is, mert fiatalkoromban az itt született Kosztolányi Dezső volt a kedvencem. Ráadásul néhány hónapja vasúttal is újra el lehet jutni a városba. Schengen óta a legtöbb irányban elszoktunk a határellenőrzéstől, a szerb határon viszont átélhetjük egy alapos vámvizsgálattal. De nézzünk előre! A magyar nyelvű, hatalmas Szabadka felirat elképzelhetetlen az európai uniós Szlovákiában és főként Romániában, Ukrajnáról nem is szólva. A határ túloldalán rögtön feltűnik tucatnyi olyan dolog, ami az uniós tagság előtti Magyarországra emlékeztet. A közterek és a térburkolatok lepattantsága, a közlekedés kaotikussága és az épületek rendezetlensége szegénységről árulkodik, de nem reménytelenségről. Élet van az utcán, éttermek, kávézók garmadája hívja az utazót. Itt is idő kell az akklimatizálódáshoz, de szembetűnő, hogy az emberek barátságosak, és nem annyira stresszelnek. A bunyevác tulajdonú szálláson több száz tévécsatorna (köztük az EU-ban betiltott orosz adók), kényelem, tisztaság, házi pálinka, a közelben kiváló pékségek, olcsó taxi. Még nem „mindenmentes” itt az élet, de lazább!