Zelenszkij és Zaluzsnij között a fentiekben sok a hasonlóság: Zelenszkij is a helyén maradt, és politikai fronton szervezte meg azt az összefogást, amit Zaluzsnij a hadseregben. Ahogy Zaluzsnij, az ukrán elnök is reményt adott az ukrán társadalomnak, hogy képesek felvenni a versenyt Oroszországgal, és egyszer majd minden jóra fog fordulni.
A sikerek után azonban jöttek a kudarcok
– 2023-ban a nagyon várt ukrán ellentámadás nem hozta meg a kívánt eredményeket, az áttörés nem sikerült, a front megmaradt ott, ahol 2022 végén volt. A katonai kudarcok politikai problémákkal is egybeestek: az amerikai elnökválasztási verseny elindulása politikai tússzá tette az ukrán támogatások kérdését, ami miatt már 5 hónapja húzódik a támogatás elfogadása.
Zelenszkij ebben a helyzetben a lehető legkönnyebb utat választotta: áthárította a felelősséget valaki másra, hogy megőrizze a politikai pozícióit, és tisztán jöjjön ki a szituációból. Ez így a legkönnyebb: az ujjával rámutatni valakire, és azt mondani, hogy minden probléma, a sikerek elmaradása miatta történt, ő a közvetlen felelős, és nélküle bezzeg minden sikerülni fog.
Zaluzsnij leváltása semmilyen formában nem oldja meg az ukrán haderő rendszerszintű problémáit: a légifölény hiányát a fronton, a lőszerek ellátásában tapasztalható hátrányt, vagy a jól kiépített orosz védelemmel és aknamezőkkel szembeni fellépés korlátait és lehetőségeit. Zaluzsnij leváltása ugyanakkor annál nagyobb problémákat teremt: bizalmi krízist a haderő és a politikai vezetés között. Bizalmi válságot az ukrán lakosság és az ukrán vezetés között.
Stratégiai szintű látásmód és a tapasztalatok hiányának a problémáit.
Amilyen sokat tett Zelenszkij a háború első másfél évében az ukrán nemzeti egységért és az oroszokkal szembeni ellenállásért, most nagyon sokat tett mindezek ellen. A Kremlben tapsolnak örömükben. Legalább ennyire rossz politikai rövidlátás ez, mint a Petro Porosenko vagy Vitalij Klicskóval szembeni politikai fellépés.