A hölgyek dicsérete

Édesapámék hárman voltak testvérek, három határozott férfi, akinek karakteres véleménye volt a világról. A nyolcvanas években a nagycsaládi ebédeken azt szoktam meg, hogy étkezés után az asszonyok felálltak az asztaltól, s a konyhában mosogattak, pakoltak, közben családi dolgokról beszélgettek, a gyerekek valahova elvonultak játszani, míg a férfiak az étkezőben maradtak, politizáltak. Egy idő után megengedték nekem is, hogy velük maradjak s hallgassam őket. A szocializációm során az vált természetessé, ami a vidéki Magyarország legtöbb középosztálybeli családjára jellemző volt: az asszonyok a fakanál mellett maradnak, a férfiak viszont döntéshozó szerepbe kerülnek, politizálnak s vezetővé válnak. Férfiközpontú világomat alapjaiban kérdőjelezte meg személyes sorsom alakulása, édesanyám félig komolyan, félig viccesen meg is „átkozott” annak érdekében, hogy csak lányaim legyenek. S ha már a bűbáj hatott, a négy lányunk nevelése során nem tehettünk mást, mint hogy a világra nyitott, okos, tájékozott, a saját sorsukról dönteni képes felnőttekké formáljuk gyermekeinket. Ehhez első lépésként a családi ebédek koreográfiá­ját kellett megváltoztatni, ami látszólag egyszerű feladat volt, valójában évszázados beidegződésekkel kellett megküzdenem, s magamat legalább annyira formálnom kellett, mint a gyermekeimet. Ráadásul a korszellem pozitív változásai ellen sem érdemes küzdeni, s valljuk be, a nők emancipációja nemcsak elkerülhetetlen, hanem szükséges is volt. Ma büszkén vallom, sikerült az anyatejjel magamba szívott szemléleten változtatni, s szervezetépítőként is szívesen dolgoztam együtt nőkkel.