Ürességek kitöltése

Van egy német szerző, akinek a nevét jó ideig csak szitokszóként ejtették ki, ha egyáltalán kiejtették; aztán megtalálta magának az egyetemi baloldal, de itthon továbbra is hallgatás és megvetés sújtotta, tekintve, hogy egy ideig a náci párt tagja volt (a kommunista párt tagsága nem járt ilyen anatémával). A huszadik század egyik legzseniálisabb politikai gondolkodója volt: logikája félelmetes, maga pedig a határhelyzetek, sőt a vákuumterületek filozófusa. A vele kapcsolatos kulcsfogalmak: barát–ellenség elmélet; kivételes helyzet; politikai teológia; decizionizmus; szuverén. Mindent elvitt a falig.

A szerzőt Carl Schmittnek hívják. Eddig több fontos szövege jelent meg magyarul (A politikai fogalma; Ex Captivitate Salus; Legalitás és legitimitás; Politikai teológia; Politikai teológia II.), s ez a repertoár most egy újrafordítással és egy friss kiadással gyarapszik. A Szent István Társulat Fides et Ratio sorozata egy kis könyvecskében újra kiadta a legendás Politikai teológiát, amelynek eddigi fordítása egyrészt hagyott kívánnivalót maga után, másrészt beszerezhetetlen volt, valamint A római katolicizmus és politikai forma című írást, ami eddig nem volt olvasható magyarul. A kötetben utóbbi az első, kezdjük ezzel.

Az 1923-as szöveg azzal a megjegyzéssel indul, hogy „van egy Róma-ellenes indulat”, amely abból táplálkozik, hogy a katolikus egyház sokféle ellentétet egyesít magában, például ellenzi a vallásszabadságot a katolikus országokban, viszont küzd érte ott, ahol elnyomják a katolicizmust; hol királyokkal szövetkezik, hol demokráciákkal, hol arisztokratákkal, hol munkáspapokkal; és így tovább. „A politikai helyzet változásaival látszólag valamennyi elv megváltozik, kivéve egyet: a katolicizmus hatalmát.” Az egyház ugyanis „complexio oppositorum, az ellentétek egybeesése. Úgy tűnik, nincs olyan ellentmondás, amit a katolikus egyház ne ölelne fel”. Schmitt szerint az egyház történelme egyszerre „a rendkívüli alkalmazkodás, de a szigorú meg nem alkuvás, a legférfiasabb ellenállásra és a legnőiesebb hajlékonyságra való képesség”. Az egyház a középkori, személyest és intézményest egyesítő reprezentáció utolsó képviselője, ami azonban idegen a mechanikus-gazdasági kortól, a modernitástól. Az egyház Krisztust és „a fentit” reprezentálja, a reprezentáció eszméjét pedig áthatja a személyes autoritás eszméje, mely a pápai tévedhetetlenségben csúcsosodik ki mint decizionizmus. Az egyház tehát  egyedülálló intézmény, ami lefedi a politikai spektrumokat, mivel felettük is áll, de a modernitásban kissé magányos.

„Szuverén az, aki a kivételes állapotban dönt” – a politikai gondolkodás talán egyik leghíresebb tételéről van szó. Kivételes állapot pedig Schmitt szerint az, amit nem fed le a jog. „A szuverén kívül áll a normálisan érvényesülő jogrenden, és mégis hozzátartozik, mert a szuverén illetékes abban a döntésben, vajon fel lehet-e függeszteni az alkotmányt in toto. A modern államfejlődés minden tendenciája arra mutat, hogy a szuverént ebben az értelemben megszüntesse.” Schmitt korábban már a diktatúráról szóló művében is vizsgálta a szuverén fogalmát. Itt a Jean Bodin francia politikai gondolkodó, az abszolutizmus igazolója által indított hagyományra csatlakozik rá, melyben fontos láncszem Joseph de Maistre francia ellenforradalmár és Juan Donoso Cortés spanyol konzervatív gondolkodó. Az esszé címe – Politikai teológia – pedig arra utal, hogy politikai fogalmaink szekularizált teológiai fogalmak.

Carl Schmitt: Katolicizmus és politika. Szent István Társulat, 2023