Történetek a puhító házibulikról

„Emlékszem a puhító házibulik egyik jellegzetes kiszólására: következetesen magyaroknak szólították a többi embert, mintha valami távoli, külső érintkezésben lennének az ország népével, saját honfitársaikkal. Világosan emlékszem, milyen értetlenül néztek rám, amikor erdélyi vagy felvidéki utazásaimról, az ottani magyarság helyzetéről meséltem. Felfigyeltem arra is, hogy a liberális társaság botrányosan sznob, állandóan a kapcsolataikkal, a hatalmukkal, a pénzükkel hencegnek. Minden esetben úgy bánnak veled, hogy megértsd: te még csak próbaidőn vagy. Bizonyítanod kell, az elkötelezettség jelét mutatnod, hogy valamennyire maguk közé fogadjanak. Például nyilvánosan, fojtott kacagással (ahogyan ők tették) le kellett volna parasztoznod nyolcmillió vidéki magyart. Éppen azt a vidéki közeget illett volna megtagadni, ahonnan érkeztél, és ahol mindig is otthon érezted magad. Vagy aláírni valamelyik hülye petíciójukat. Esetleg nyilvánosan, televízióban vagy írásban hitet tenni az ő fonák értékrendszerük mellett.

Mert aki késik behódolni nekik, aki nem arra törekszik, hogy a kitartottjuk legyen, abban soha, egyetlen percig sem bíznak. Ezért mondták meg a Fidesz vezetőinek, hogy visszadobják őket a szemetesbe, ahonnan kivették őket. Ezért nem bocsátják meg Bayer Zsoltnak, hogy nem velük szambázik, hanem magyarként él, ír, alkot. Ezért nem kegyelmeznek Tóth Gabinak, Kovács Ákosnak vagy Eperjes Károlynak. Minden önerejéből kiemelkedett magyar tehetség senki és semmi a szemükben.

A felsoroltak és az a sok-sok millió ember, aki nem tartozik hozzájuk, szerintük csak látszat, nem pedig a valóság. Ezért van az, hogy a saját berkeikben felnevelt tehetségteleneket ezerszer jobban becsülik, futtatják, támogatják, mint a maguk jogán kivált szupertehetségeket.”

Nyitókép: Facebook