Visszatekintve látható: a történelem az európai pálcát magához ragadó Kohl kancellárt magasba emelte, az integráció belső intézményeinek önjelölt szerepvállalása viszont alázuhant. A történelem e kereszteződéséből számtalan tanulság fakad. Európa története nem mesélhető el és nem írható le nemzeteinek története nélkül. Az előbbi feltételezi az utóbbit. Ahogy a történelmet sem lehet a pince mélyére süllyeszteni, úgy az európai országok világban elfoglalt helyét, érdekeit, kapcsolatait, egyszóval történetét sem lehet véka alá rejteni vagy elvetni. Mindez persze nem jelenti azt, hogy az európai együttműködésnek ne lenne tere. Az európai együttműködés szükséges – ma minden korábbinál jobban –, de nem szükségszerű és nem önmagáért való. Az európai egység az érdekek és elképzelések összehangolásából, nem pedig felülírásából fakad. Kohl politikai elképzeléseinek dimenzióját éppen annak európai keretbe ágyazása adta. Bár az európai együttműködés magasra törő terv, olyan együttműködés, amely Franciaországban, Olaszországban, Lengyelországban, Magyarországon és a többi európai országban létezik. Brüsszel, Strasbourg vagy Luxembourg uniós intézményei tehát nem szakadhatnak el ettől. Ha megteszik, ikaroszi zuhanással néznek szembe.
Az egység az érdekek és elképzelések összehangolásából, nem pedig felülírásából fakad”
A vasfüggöny leomlásával az európai integráció a kitűzött célok tekintélyes részét elérte: többé-kevésbé befejeződött a belső piac és a négy alapvető szabadság kiépítése, ráadásul sikerült megóvni az európai civilizációs örökséget a kommunista ideológia terjeszkedésétől. Ezek az eredmények azonban hamis önbizalmat adtak. Az alkotmányozási kísérlet kudarcba fulladásának dacára az EP és az EB egyre görcsösebb és kétségbeesettebb kísérleteket tesz Európa képviseletének magához ragadásáért. Ennek érdekében kerülő utakon, bonyolultabbnál bonyolultabb jogi és bürokratikus konstrukciókat alkotva az alapító szerződésekben kijelölt korlátok lebontásán és a kötelékek eloldozásán munkálkodnak. Ennek példája az európaiság fogalmának kisajátítása is. Ez azt a hamis szembeállítást szolgálja, hogy ki számít európainak és ki nem. Európa közös ügyeinek megvitatása helyett brüsszeli intézmények annak megítélésére próbálják építeni karrierjüket – és legitimitásukat –, hogy ki európai és ki nem az. Az idő sodrása azonban feltartóztathatatlan: a 2010-es évek azt a paradox helyzetet hozták, hogy a szupranacionális intézmények önmaguk megújításán keresztül Európa képviseletében akarnak fellépni, ám képtelennek bizonyultak választ adni az egymás után előtűnő válságokra. Ennek ára ezúttal meglehetősen nagy volt: a gazdasági és katonai szempontból kulcsfontosságú Egyesült Királyság kivált az integrációból. A 2020-as évek eleje újabb, immáron geopolitikai válságokat hoz. Nagy a különbség 1989 történelmi kereszteződése és a 2020-as évek eleje között. Helsinki, Reykjavík, Stockholm: egykoron ezek a városok nyújtottak helyszínt az Európa felszabadulásához vezető hidegháborús tárgyalásoknak. Bizalmi pozíció volt ez, mely mindennél nagyobb érték. Európa most elveszíteni látszik ezt a pozícióját is. Harminc évvel ezelőtt a tagállamok révén cselekvő Európa nyakon ragadta a történelmet, és kijelölte saját helyét a világban, most a helyzet pont fordítva áll: a történelem sodrása ragadja nyakon a lendületét elveszítő és céljaiban elbizonytalanodó Európát.
Milyen tanulság fakad ebből? Európa cudar időkkel néz szembe. Jócskán van mit behoznia védelmi képessége, demográfiai mutatói és versenyképessége terén egyaránt. A sok lesújtó hír között mégis van reménykeltő: Európa helyzetére illik gyermekkorunk régi anekdotája. Arisztid körbe-körbe fut egy piramis körül; oroszlán kergeti, már-már utoléri. Az arra vetődő Tasziló rémülten észleli a veszedelmet, és figyelmezteti a barátját: „Vigyázz, Arisztid, mögötted az oroszlán!” „Nem baj – hangzik a válasz –, van egy kör előnyöm.” Bár a világban sokasodó veszedelmek, a befolyási övezetekért és erőforrásokért kiújuló nagyhatalmi verseny nehéz helyzet elé állítja a kontinenst, itt még mindig lehet egy kör előnye. Európa ugyanis sziklákon álló és sok vihart átélő civilizáció, s öröksége a nemzeti közösségekben élő megmásíthatatlan valóság. Ez a lenyűgöző szellemi örökség Európa körelőnye. Ezzel szemben az európai országok együttműködése jogi konstrukció: jövője azon múlik, képesek-e megóvni ezt a civilizációt és nemzeti közösségeit. Az Európa jövőjéről folyó viták, döntések és választások során ezért az integráció szupranacionális intézményeit ki kell szabadítani öncélúvá vált bolyongásukból, és a tagállamok nem késlekedhetnek egy európai vízió felvázolásával. Történelmi tapasztalat, hogy a nemzeti aspirációkat megtestesítő viták kifejezésre juttatása nélkül Európát nem lehet megszólaltatni. Az Európai Parlament legitimációját ezért a nemzeti parlamentek és nyilvánosságok bevonásával kell megerősíteni. A technokrata tudású Európai Bizottságot meg kell szabadítani politikai szerepvállalásának terheitől. Az alapító szerződések értelmezése terén pedig a tagállami felső- és alkotmánybíróságoknak is segítő kezet kell nyújtaniuk. Európa bajban van, s ma nincs idő több időt veszíteni: európai hangot kell adni az uniónak.
A szerző az MCC Nemzetközi Jogi Műhelyének vezetője.