Európa bajban van – és már nincs idő több időt veszíteni

Vajon ki vagy kik és hogyan alakíthatják Európa sorsát? Akik a tagállamok nevében lépnek fel? Vagy akik az alapító szerződésre, netán a ködös „európai tervre” hivatkoznak? El lehet egyáltalán választani a nemzeti és az európai érdeket egymástól? Ki vállalhat felelősséget Európáért, s aki ezt megteszi, kiért is vállal felelősséget? Ki lehet az, aki Európa hangzását képes megszólaltatni, vagy történetét képes még írni vagy mesébe önteni?

Fogas kérdések ezek mind a nagypolitikában, mind pedig az európai joggal foglalkozó kurzusokon és tanulmányi hétvégéken. Különösen érdekes véleménycseréknek lehetek tanúja, amikor Európa számos országából érkező diákoknak teszem fel ezeket a kérdéseket. Némi gondolkodást követően az utolsóra a legtöbben valahogy úgy válaszolnak, hogy aki Európát (is) meghatározó történelmi jelentőségű tettet hajt végre. Kicsit másképpen megfogalmazva: aki képes európai sorsot kifejező választ adni a történelem kiszámíthatatlan örvényei között.

Ebből a kollektív bölcsességből kiindulva érdemes vetni egy pillantást Európa modern kori történelmére. A történelem e szakaszában egy fordulópont egyértelműen azonosítható: az Európát kettészakító vasfüggöny és a berlini fal leomlása. A változás szele a katonai megszállás, a titkosrendőrség, az egyházüldözés, a mindent maga alá gyűrő szürkeség és bezártság fojtó nyomorúságában millióknak adta vissza a szabadságot, nemzetük önrendelkezését és önbecsülését. Honnan is kerekedett ez a feltartóztathatatlan szél? Elsősorban az Egyesült Államok felől. Elődeitől eltérően ugyanis Ronald Reagan elnök nem a vereség elkerülésére, hanem a győzelemre törekedett. Persze ehhez az is kellett, hogy a történelem eseményeit felismerő szovjet pártfő­titkárt Mihail Gorbacsovnak hívják. De vajon Németország és Európa újbóli egyesülése történelmi szükségszerűség volt? A változás feltartóztathatatlan szélfúvásának következménye? Korántsem. A történelem szelét valakinek be kellett fognia Európa vitorlájába. Helmut Kohl kancellár volt az, aki ezt megtette. Felismerte, hogy az idő nem fog tovább várni, Németország egyesítését most kell véghez vinni. A németek újraegyesítésére és az európai egyesülésre pedig úgy tekintett, mint ugyanannak az éremnek a két oldalára: egy átfogó, kereszténydemokrata örökséget kifejező európai rend előszobájára. S bár a széljárás kedvező volt, mindez nem ment küzdelmek, kompromisszumok és lavírozás nélkül. A kancellár jól tudta, hogy a sikerhez meg kell szereznie az amerikai támogatást, meg kell győznie a kétkedő európai vezetőket, és nem utolsósorban magáénak kell tudnia a Kreml partnerségét. Ezen akadályok mindegyikét sikerrel vette: nemzeti politikusként európai víziót alkotott. És még mást is: Reagan 1987-ben a Brandenburgi kapunál elmondott beszédétől kezdve a Gorbacsovval való találkozókig bezárólag az események aktív alakítójaként a szuperhatalmak vezetőivel együtt jelen volt. Cselekedett, szervezett, tárgyalt, eredményeket ért el, és a világ erre felfigyelt, s rajta keresztül ismét egy cselekvőképes Európa tárulhatott elé. A hidegháborúban eltemetett Európa újból felkerült a világtérképre. Ez a lendület az integráción belüli és kívüli Európában egyaránt imponáló volt. Ez az „európai terv” ragadta magával a közép-európai országokat is. Képes volt Európa nevében Európát megszólítani.

E sorsfordulóhoz azonban rögtön kapcsolódik ellenpélda is. A történelmi folyamatok kibontakozását látván az integráció brüsszeli és strasbourgi intézményei, különösen az Európai Bizottság és az Európai Parlament felfedezni vélte saját lehetőségét Európa megzenésítésére. A maastrichti szerződéssel 1993-ban meginduló integrációs reformokat nem kis részben az ő türelmetlen sürgetésükre a 2004-es alkotmányos szerződésben koronázták volna meg. S miért gondolták ezt jelentősnek? Azt remélték, hogy ezzel levetkőzhetik az alapító szerződésekben megszabott és szűknek mondott korlátokat. Jogi nyelven ez azt jelentette, hogy a folyamatosan bővülő hatáskörüket nem(csak) a „Magas Szerződő Felektől”, hanem egyenesen az európai polgároktól eredeztették volna. Másként fogalmazva: a tagállamok egyfajta hatalomátadásának következményeként úgy képzelték, majd ők képesek hangot adni Európának. Az ezt követő zuhanás elképesztő mélységű volt. Franciaország és Hollandia népszavazáson vetette el az európai alkotmányozás kísérletét. Világos volt a jelzés: ez a zene nem európai hangzású, az európai országok lakossága ezt nem akarja hallgatni.

Visszatekintve látható: a történelem az európai pálcát magához ragadó Kohl kancellárt magasba emelte, az integráció belső intézményeinek önjelölt szerepvállalása viszont alázuhant. A történelem e kereszteződéséből számtalan tanulság fakad. Európa története nem mesélhető el és nem írható le nemzeteinek története nélkül. Az előbbi feltételezi az utóbbit. Ahogy a történelmet sem lehet a pince mélyére süllyeszteni, úgy az európai országok világban elfoglalt helyét, érdekeit, kapcsolatait, egyszóval történetét sem lehet véka alá rejteni vagy elvetni. Mindez persze nem jelenti azt, hogy az európai együttműködésnek ne lenne tere. Az európai együttműködés szükséges – ma minden korábbinál jobban –, de nem szükségszerű és nem önmagáért való. Az európai egység az érdekek és elképzelések összehangolásából, nem pedig felülírásából fakad. Kohl politikai elképzeléseinek dimenzióját éppen annak európai keretbe ágyazása adta. Bár az európai együttműködés magasra törő terv, olyan együttműködés, amely Franciaországban, Olaszországban, Lengyelországban, Magyarországon és a többi európai országban létezik. Brüsszel, Strasbourg vagy Luxembourg uniós intézményei tehát nem szakadhatnak el ettől. Ha megteszik, ikaroszi zuhanással néznek szembe.

A vasfüggöny leomlásával az európai integráció a kitűzött célok tekintélyes részét elérte: többé-kevésbé befejeződött a belső piac és a négy alapvető szabadság kiépítése, ráadásul sikerült megóvni az európai civilizációs örökséget a kommunista ideológia terjeszkedésétől. Ezek az eredmények azonban hamis önbizalmat adtak. Az alkotmányozási kísérlet kudarcba fulladásának dacára az EP és az EB egyre görcsösebb és kétségbeesettebb kísérleteket tesz Európa kép­viseletének magához ragadásáért. Ennek érdekében kerülő utakon, bonyolultabbnál bonyolultabb jogi és bürokratikus konstrukciókat alkotva az alapító szerződésekben kijelölt korlátok lebontásán és a kötelékek eloldozásán munkálkodnak. Ennek példája az európaiság fogalmának kisajátítása is. Ez azt a hamis szembeállítást szolgálja, hogy ki számít európainak és ki nem. Európa közös ügyeinek megvitatása helyett brüsszeli intézmények annak megítélésére próbálják építeni karrierjüket – és legitimitásukat –, hogy ki európai és ki nem az. Az idő sodrása azonban feltartóztathatatlan: a 2010-es évek azt a paradox helyzetet hozták, hogy a szupra­nacionális intézmények önmaguk megújításán keresztül Európa képviseletében akarnak fellépni, ám képtelennek bizonyultak választ adni az egymás után előtűnő válságokra. Ennek ára ezúttal meglehetősen nagy volt: a gazdasági és katonai szempontból kulcsfontosságú Egyesült Királyság kivált az integrációból. A 2020-as évek eleje újabb, immáron geopolitikai válságokat hoz. Nagy a különbség 1989 történelmi kereszteződése és a 2020-as évek eleje között. Helsinki, Reykjavík, Stockholm: egykoron ezek a városok nyújtottak helyszínt az Európa felszabadulásához vezető hidegháborús tárgyalásoknak. Bizalmi pozíció volt ez, mely mindennél nagyobb érték. Európa most elveszíteni látszik ezt a pozícióját is. Harminc évvel ezelőtt a tagállamok révén cselekvő Európa nyakon ragadta a történelmet, és kijelölte saját helyét a világban, most a helyzet pont fordítva áll: a történelem sodrása ragadja nyakon a lendületét elveszítő és céljaiban elbizonytalanodó Európát.

Milyen tanulság fakad ebből? Európa cudar időkkel néz szembe. Jócskán van mit behoznia védelmi képessége, demográfiai mutatói és versenyképessége terén egyaránt. A sok lesújtó hír között mégis van reménykeltő: Európa helyzetére illik gyermekkorunk régi anekdotája. Arisztid körbe-körbe fut egy piramis körül; oroszlán kergeti, már-már utoléri. Az arra vetődő Tasziló rémülten észleli a veszedelmet, és figyelmezteti a barátját: „Vigyázz, Arisztid, mögötted az oroszlán!” „Nem baj – hangzik a válasz –, van egy kör előnyöm.” Bár a világban sokasodó veszedelmek, a befolyási övezetekért és erőforrásokért kiújuló nagyhatalmi verseny nehéz helyzet elé állítja a kontinenst, itt még mindig lehet egy kör előnye. Európa ugyanis sziklákon álló és sok vihart átélő civilizáció, s öröksége a nemzeti közösségekben élő megmásíthatatlan valóság. Ez a lenyűgöző szellemi örökség Európa körelőnye. Ezzel szemben az európai országok együttműködése jogi konstrukció: jövője azon múlik, képesek-e megóvni ezt a civilizációt és nemzeti közösségeit. Az Európa jövőjéről folyó viták, döntések és választások során ezért az integráció szupranacionális intézményeit ki kell szabadítani öncélúvá vált bolyongásukból, és a tagállamok nem késlekedhetnek egy európai vízió felvázolásával. Történelmi tapasztalat, hogy a nemzeti aspirációkat megtestesítő viták kifejezésre juttatása nélkül Európát nem lehet megszólaltatni. Az Euró­pai Parlament legitimációját ezért a nemzeti parlamentek és nyilvánosságok bevonásával kell megerősíteni. A technokrata tudású Európai Bizottságot meg kell szabadítani politikai szerepvállalásának terheitől. Az alapító szerződések értelmezése terén pedig a tagállami felső- és alkotmánybíróságoknak is segítő kezet kell nyújtaniuk. Európa bajban van, s ma nincs idő több időt veszíteni: európai hangot kell adni az uniónak.

A szerző az MCC Nemzetközi Jogi Műhelyének vezetője.

Nyitóképen: Francesco Albani: Európa elrablása (1639). Fotó: Wikipédia