Kilenc évet éltem Londonban, pontosan tudom, hová tud fajulni a nagy multikulti – Krausz Gábor sztárséf a Mandinernek

Mozgalmas év van ön mögött, finoman szólva intenzív figyelem kísérte a magánéleti történéseit. Hogy teltek az ünnepek a megváltozott élethelyzetben?
Idén végre megtapasztaltam, hogy mi a karácsony lényege, a mostanihoz hasonló békességet és nyugalmat ugyanis még nem éreztem. Korábban arról szólt az ünnep, hogy mindenki meg akart felelni mindenkinek, most viszont – a körülmények ellenére is – az eddigi legmeghittebb, legnyugodtabb szentestét éltük meg, közösen a családommal. Gyakorlatilag Hanni lányom is végig velem volt, egy napot töltött az anyukájával. Szóval olyan igazi boldog karácsonyunk volt.

Év végén lezárult a házassága Tóth Gabival. Békében tudtak elválni?
Mindenben megegyeztünk, így aztán sikerült békésen elválni. Mindössze egy nagyjából másfél órás tárgyalás volt, amely még karácsony előtt lezajlott. Felnőtt emberek vagyunk, mindketten továbbléptünk, a kapcsolatunk pedig, már csak a kislányunk miatt is, konszolidált, hiszen a közös gyermekünk összeköt minket. Márpedig mindkettőnknek az ő érdeke a legfontosabb.

A különválásukkal a bulvár mellett a közéleti lapok is foglalkoztak, hiszen Tóth Gabi korábban szerepet vállalt a kormány családbarát kampányában. Olvasta az önökről szóló cikkeket, hogyan élte meg a média érdeklődését?
Az online térben zajló világunkban nehéz megkerülni a híreket, az emberben pedig ott bujkál a kíváncsiság, hogy vajon mit gondolnak róla. Véleménye pedig, megszoktuk, hogy mindenkinek van, szabad országban élünk, mindenki azt ír, amit akar. Így bár nem kerestem a rólunk szóló cikkeket, amik szembejöttek velem, azokat elolvastam. Leginkább persze a Dancing With the Stars idején érdeklődtem, de nem is annyira az izgatott, hogy mit írnak a válásunkról, inkább az, hogyan ítélik meg az emberek a botlábú séf szereplését, aki szép lassan kezd feltámadni hamvaiból. Rosszindulatú emberek nyilván mindig lesznek, de aki a nyilvánosságban éli az életét, az megtanulhatta, a kommentelők csak a felszínt látják, nem magát az embert, nem a lényeg érdekli őket.

Tudatosan választotta azt a stratégiát, hogy nem reagál a válásával kapcsolatos véleményekre?
Mivel mindketten ismert emberek vagyunk, és a szép pillanatokat is megmutattuk az életünkből, valahol érthető, hogy az embereket érdeklik a velünk kapcsolatos negatív hírek. Kétségtelen, hogy ezzel a sztorival mindent el lehet adni, előfordult, hogy naponta 15-20 kattintás­vadász cikk jelent meg rólunk. De egyszerű oka van annak, hogy miért nem akartam nyilatkozni: igyekszem a négyéves kislányom érdekeit szem előtt tartani. Mindaz ugyanis, ami most megjelenik rólunk, tíz év múlva ugyanúgy elérhető lesz az interneten, és nem szerettem volna, ha az iskolában a szülei válásán csámcsognának, vagy esetleg bántanák ezért. Nem akartam, hogy arról olvasson majd, hogy az édesanyja és az édesapja a nyilvánosság előtt vitatkozik, egymásnak feszül. Ez kettőnk dolga. A házasságunknak vége, és nem tagadom, ez mindig két emberen múlik. Hogy ki a sértett, ki a kevésbé sértett, szintén csak ránk tartozik. Tudatos döntés volt tehát a részemről, hogy nem osztottam meg 
a nyilvánossággal, mi történt köztünk valójában.

Függetlenül attól, hogy a volt feleségét most milyen kritikák érik, jó iránynak tartja, hogy a kabinet a családbarát kormányzást hangsúlyozza?
Úgy gondolom, nem lehet vitatni azt a tényt, hogy az előző tizenhárom évben rengeteg segítséget kaptak a magyar családok, ezt a mindennapjainkban is tapasztalom, és a környezetünkben is érzékelem. Sokan döntenek a családalapítás mellett, és azt látom, akik korábban csak egy gyermeket terveztek, most másodikat, sőt harmadikat is vállalnak a támogatásoknak köszönhetően. Ezek az intézkedések mind hozzájárulnak ahhoz, hogy ki­számíthatóbban, biztonságosabban tudjanak tervezni a családok. Ez a politikai hozzáállás szerintem dicséretes, és a szándék is látszik mögötte, vagyis hogy minél többen legyünk mi, magyarok, amivel messzemenőkig egyet tudok érteni.

Vannak azért kritikusai is ennek a politikának, vegyük például a gyermekvédelmi törvényt, amely idehaza és nemzetközi szinten is nagy port kavart. Apaként hogyan viszonyul a kérdéshez, jogos a kormány fellépése?
Összetett kérdés ez. Egyrészt óriási bátorság volt a kormány részéről meglépni, hiszen bizonyára tudták a döntéshozók, hogy falakba fognak ütközni. Azt azért hozzáteszem, én sem gondolom, hogy attól, ha valaki elolvas egy könyvet, amelyben homoszexuális párok beszélgetnek, automatikusan homoszexuális lesz. Másokat viszont érzékenyen érinthet az ilyen típusú tartalom. Mellesleg én sem örülnék, ha az óvodában öt-hat éves gyerekeknek tartanának olyan foglalkozásokat, mint amilyeneket látunk nyugaton. Amikor eldöntöttük, hogy a kislányunkat alapvetően csak kivételes alkalmakkor mutatjuk meg a nyilvánosságban, mi is húztunk egy határt. Bár szülőként büszkék vagyunk rá, és legszívesebben világgá kürtölnénk, hogyan cseperedik, tisztában vagyunk ennek az árnyoldalaival és azzal, hova kerülhetnek ki a képek, és milyen céllal. Nehéz eldönteni, hol van a határ, de a kormány meghúzta ezt a vonalat, és ha egyszer törvénybe iktatták a szabályokat, mindenkinek be kell tartania. Szülőként szeretném majd én eldönteni, hogy mikor és milyen formában történjen a gyermekem szexuális felvilágosítása.

Gyakorlatilag minden főbb politikai kérdésben megosztott társadalom vagyunk. Ön mennyire tapasztalja ezt a környezetében?
Baj, ha csak azért, mert valaki más véleményen van, baráti beszélgetések és családi ebédek vérre menő vitává fajulnak. Nekem is akadnak olyan ismerőseim, akikkel megszakadt a kapcsolatom, mert valamiről mást gondolunk. Ez szerintem nem helyes. De azt hiszem, nem magyar sajátosság, egyszerűen ilyen világban élünk. Az internet elterjedésével és a kommentelés megjelenésével mindenkinek jogában áll elmondani a véleményét és messze­menőkig képviselni. Ezzel nincs is baj, csak ne próbálja meg erőszakosan ráerőltetni az álláspontját a másikra. Egyébként ha már politika, a migráció pont ilyen.

Mire gondol?
Most voltam Bécsben, ahogy látom, elég durva a helyzet. Gyerekkoromban sokat jártam kint a rokonainknál, és az osztrák főváros ma már cseppet sem hasonlít az akkori önmagára. A belvárosban laktam, és őszintén szólva nem mertünk sétálni a parkban, olyan helyzetet tapasztaltunk. Kilenc évet éltem Londonban, így tudom, hová tud fajulni a nagy multikulti. A sokszínűség, az, hogy turistaként Londonban egy utcán belül fel tudod fedezni a teljes Közel- és Távol-Kelet gasztronómiáját, egy darabig izgalmas tud lenni. De egészen más helyzet, amikor ennyire látványosak és érzékelhetők a kulturális különbözőségek. A folyamatot lehet lassítani, de látva, mi történik Párizsban, Brüsszelben, Bécsben, Berlinben, Londonban, nem gondolom, hogy visszafordítható lenne.

Zsidó származásúként hogyan éli meg az izraeli háború nyomán fellángoló anti­szemitizmust?
A harmincas évek legundorítóbb történelmi borzalmait idézi, ami a szemünk előtt zajlik. Felfoghatatlan, hogy egy terrortámadás után palesztin zászló alatt a terrorizmust támogatva vonulnak fel tömegek az európai nagyvárosokban. Nem tudom, mit tett volna Amerika, ha a 2001. szeptember 11-ei események után Európában hasonló tüntetéseket tartottak volna. A húgom tizenhárom éve él kint Tel-Avivban, így első kézből értesülök arról, mi történik ott. Még belegondolni is rossz, hogy ő is ment volna arra a fesztiválra, ahol a Hamasz embereket mészárolt, de szerencsére az utolsó pillanatban lemondta. Tragikus, hogy a mostanihoz hasonló tüntetéseket gond nélkül tarthatnak, és senki nem lép fel ellenük. Mindez azért, mert rengeteg különböző kultúrájú embert engedtünk be Európába, és most mindenki jóemberkedik. Itthon legalább biztonságban vagyunk, remélhetőleg még hosszú ideig.

A szomszédunkban pedig lassan már két éve zajlik háború, de egyelőre nem úgy tűnik, mintha egyhamar befejeződne.
Éltünk már meg háborúkat Európában, nem is oly távol a hazánktól, de a mi életünkben ennyire valóságosan még soha nem zajlott fegyveres konfliktus a szomszédunkban. Olyan váratlanul ért minket, hogy senki nem készült fel rá, megkaptuk az arcunkba, a közösségi média szerepe nyilván itt is megkerülhetetlen. Amikor kitört a háború, Fricivel és Andrissal (Vomberg Frigyes és Wolf András, a Séfek séfe című műsor másik két zsűritagja – a szerk.) mentünk főzni menekült gyerekeknek, akik a szüleik nélkül kerültek át Magyarországra. Döbbenetes volt látni a félelmet az arcukon, ha a kislányomat valaha így látnám, a szívem megszakadna. Civileket, köztük magyarokat is behívnak harcolni. Végre le kellene ülniük az érintetteknek a békéről egyeztetni. De ezzel az álláspontunkkal valószínűleg egyedül maradtunk Európában, csak a Vatikán ért egyet velünk.

Térjünk át a szakmára. A Séfek séfe gasztronómiai tehetségkutatónak köszönhetően ismerte meg az ország, de az előzményekről keveset tudunk – miért lett séf?
Fél évvel a sorkatonai szolgálat előtt még nem tudtam, mi szeretnék lenni, ám apám azt mondta: tanuljak egy szakmát, és ha az megvan, azt csinálok utána, amit akarok. Mivel akkoriban szívesen készítettem díszes tortákat, kitaláltam, hogy cukrász leszek, így érettségi után beiratkoztam egy szakács-cukrász iskolába. Végül a cukrászatról lemondtam, épp a szigorú szabályok miatt, amik már a katonaságtól is elriasztottak… (Nevet) Így lettem végül szakács, de úgy voltam vele, csak ideig-óráig fog tartani, amíg ki nem találom, mivel is szeretnék valójában foglalkozni. Aztán a harmincas éveim környékén rájöttem, erre szeretném feltenni az életemet.

Most egy szállodalánc executive chefjeként mi a feladata?
A Hilaris Hotels egy magyar tulajdonban lévő szállodalánc, amelynek három egysége van Ausztriában, egy pedig itthon, és további bővítést tervez. Kihívásnak tartom a feladatot, ezért is vállaltam el. Kapcsolatban vagyok a muraui szállodák séfjével, a beszállítókkal, emellett hetente-kéthetente kijárok dolgozni. De kiköltözni nem szeretnék. Laktam eleget külföldön, és akkor is úgy voltam vele, előbb-utóbb haza szeretnék térni. Szeretek itthon élni, ez az otthonom, itt érzem magam biztonságban. Bár a fővárossal kapcsolatban azért vannak fenntartásaim.

Hogyhogy?
Budapest mindig is zsúfolt volt, ahol nehéz közlekedni, de az utóbbi három-négy évben katasztrofálissá vált, kezd élhetetlen lenni a főváros. Az emberek megőrülnek attól, hogy két-három órát kell az autóban tölteniük. Szerintem ezer emberből kábé húszan, ha bicikliznek – lehet mondani, hogy egészséges, bár a városban biciklizni egyébként nem az. De lássuk be, Budapest sosem volt kerékpáros-nagyhatalom. Az, hogy biciklisávokat alakítottak ki, vagy például elzárták az autóforgalom elől a milliárdokból felújított Lánchidat, szembemegy az itt élők elvárásaival.

Visszatérve a külföldi munkavállalásra, mi a benyomása, mit gondolnak a magyar munkaerőről?
Amikor Angliában éltem, azt tapasztaltam, hogy szeretnek magyar emberekkel dolgozni. Amikor csak lehetett, a magyar szakácsot választották, még a britek előtt is, jól vizsgáztunk teherbírásból. Nincs annál jobb dolog, mint ha valaki külföldre megy tanulni, dolgozni egy időre, hogy aztán a kint megszerzett tudást hazahozza és itthon hasznosítsa. Mindenkinek azt tanácsolom, ha van rá lehetősége, menjen és lásson világot, tapasztalja meg mindazt, ami jó, meg persze a rosszat is. Mert senkinek ne legyen kétsége, van az is; én tudtam, hogy nem akarok külföldön letelepedni, pláne nem Londonban. El sem tudnám képzelni, hogy ott neveljek gyereket, de hasznos tapasztalás volt.

Hogy látja most a magyar gasztronómia helyzetét?
Divatszakma lettünk, ami nyilván annak is köszönhető, hogy egyre több színvonalas étterem működik, és a média is ránk irányítja a reflektorfényt. Jelentős fejlődés indult el, az emberek világot látnak, van viszonyítási alapjuk. A külföldi jó éttermek után itthon is szeretnének jó minőséget kapni. Ez nagy kihívás az éttermeknek, elkezdtek költeni fejlesztésre, külföldi tanulmányutakra küldik a séfjeiket, vagy szakembereket csábítanak el más országokból. A Bocuse d’Oron jobbnál jobb eredményeket érnek el a magyarok, s egyre több a Michelin-csillagos étterem, most már vidéken is. Az éttermek közti szakadékot viszont máig problémásnak látom.

Mit ért ez alatt?
Szerencsére a Michelin-csillagos éttermek egyre megfizethetőbbek, már nem jellemző, hogy 200-300 ezer forint egy vacsora, jóval pénztárcabarátabb áron is ki lehet próbálni egy ebédmenüt. A topéttermek magas minőséget képviselnek, persze még mindig akad olyan hely, ahol a minőség helyett a mennyiség dominál, de jó úton haladunk, és lassan célba érünk ezen a területen is.

Az, hogy a Groupama Arénában vagyunk, azt jelzi, hogy hithű fradista?
Fradista vagyok, s már az első élményem meghatározó volt a klubbal, igaz, nem pozitív értelemben. Tizenkét éves voltam, amikor egy családi barátunk Londonból, nagy Chelsea-rajongó, azt kérte, ha már itt van, vigyük el egy meccsre – mi meg egy Fradi-mérkőzésre vittük. Akkor voltam először focimeccsen, s kisfiúként nem értettem, miért zsidóznak a lelátón. Az is furcsa volt, hogy a meccsre menet apám levette a nyakláncát, amin egy Dávid-csillag volt. Idővel aztán megértettem, miért, s amikor pár évvel később újra kimentünk, már tudtam koncentrálni a pályára, és elengedtem ezeket a hangokat. De ég és föld a különbség az akkori és a mostani Fradi között. Az utóbbi több mint tíz évben nyugati színvonalú lett a Ferencváros – gondoljunk csak a Groupama felépítésére, a csapatra, a szellemiségre. Kubatov Gábor úgy alakította át a klubot, hogy én, aki korábban sírva mentem haza a meccsről, most örömmel jövök, és hithű fradistává váltam. Látható bizonyítéka a változásnak az is, hogy már izraeli játékosa is van a csapatnak Abu Fani személyében.

És mit szól a magyar válogatott sikereihez?
Alapvetően nem a taktika miatt nézem a focit, hanem mert jó szurkolni, és mert remélem, hogy bejön a tippmixem. (Nevet) De látom, milyen csodát vitt véghez Marco Rossi, aki az első pillanattól igazi vezető. Manchester United-drukker vagyok, így amikor megtudtam, hogy Szoboszlai Dominik a Liverpoolhoz szerződik, felállt a szőr a hátamon. (Nevet) De hát ez óriási büszkeség! Az, hogy a gyerekek Szoboszlai-, nem pedig Ronaldo- meg Messi-mezben járnak, jól mutatja, hová jutott a magyar foci. Mennyien mondták, hogy felesleges felépíteni a Puskás Arénát, úgyis üres lesz! Ehhez képest ma elindítják a jegyvásárlást, és a második órára minden belépőt elkapkodnak. A futballkultúra mindenhol az ország­imázs része – hatalmas dolog, hogy egy Európa-liga-döntőt Budapesten rendeznek meg –, ám ehhez fel kellett építeni a csapatot. Emlékszem, mit kaptam az angol kollégáktól, amikor kint voltam a Wembley-ben az angol–magyar meccsen… Amikor meg mi oda-vissza aláztuk az angolokat, ment az üzenetváltás, lám-lám, mi is megérkeztünk. Most már tartanak tőlünk.

Nyitókép: Mandiner / Földházi Árpád