Húsz éve megbotlottam, de nem a színpadon. Ott soha! – Zalatnay Sarolta a Mandinernek

Lassan egy éve robbant a hír, hogy film készül az életéből. Mikor kezdődik a forgatás?

Forgatásról sajnos nem beszélhetünk, semmi nem történt, ami bevallom, megvisel lelkileg. Ígérgetések vannak, de konkrétum semmi. Komolyan mondom, én már egy dokumentumfilmmel is megelégednék. Hetvenhét éves vagyok, nincs időm várni – mondja Zalatnay Sarolta. 

Azt megkérdezhetem, hogy miből él?

Hatvanezer forint a nyugdíjam, gyorsan teszem hozzá, azért csak ennyi, mert sok zenésztársammal együtt hiába fizettünk nyugdíj-járulékot 1989-ig, nincs nyoma a rendszerben, így nem is számít bele a nyugdíjunkba. Az előadói jogdíjból is jön valamennyi pénz, de ha nincs havonta négy fellépésem, akkor nem tudok megélni. 

Ez komoly?

A legkomolyabb. Amíg bírom kondival, addig csinálom, és továbbra is csak élőben vagyok hajlandó énekelni, de úgy is eljön az a pont, amikor már nem lesz erőm rá, ám akkor nem tudom mi lesz. Sokszor eszembe jut, hogy amikor a hatvanas években kint voltunk Londonban az Omegával, azt mondták, maradjak kint, sztár lehetek. Nem maradtam, mert nekem anyu volt a mindenem és azért sem, mert magyar vagyok és ragaszkodom ma is a hazámhoz. De az biztos, ha akkor Londonban maradok, ma nem arról kellene beszélnünk, hogy hatvanezer a nyugdíjam. 

Hallotta Stohl András nyilatkozatát, aki azt mondta: beletörődött abba, hogy a büntetett előélete miatt nem kaphat Kossuth-díjat?

Hallottam. Nem tagadom, néha nekem is gyötri a lelkem a gondolat, hogy nem kapom meg azt az elismerést, amely egy művészember életében a csúcs. Jövőre lesz hatvan éve, hogy elkezdődött az énekesi karrierem. 1966-ban már második voltam a Táncdalfesztiválon, egy évvel később pedig megnyertem a Nem várok holnapig című dallal, 1971-ben pedig a Fák, virágok, fény című nótával. Az én korosztályom tagjai közül az arra érdemesek már régen megkapták a Kossuth-díjat. Persze nekem a díjakkal sosem volt szerencsém. 

Ezt, hogy érti?

Az átkosban nem kaptam semmit, de nem csodálkoztam rajta, mert én voltam a nagyszájú Zalatnay, aki minek ugrál, de a rendszerváltás után is elmaradtak az állami elismerések. 1966 óta énekelek, azt mondják nem is rosszul. Még szerencse, hogy a közönség azóta szeret és bárhová megyek, nagy tisztelettel fogadnak. A díjak nélkül is. Pont a múltkor hívott fel valaki, hogy elképedve látta, még nem vagyok Máté Péter-díjas. Azt mondta, olyanok is kaptak már az elismerésből, akik még nem is éltek akkor, amikor én Máté Péterrel koncerteztem és a nekem írt dalait énekeltem. Tudom, azt írják majd a kommentelőek, hogy de Cini, hiszen te börtönben voltál. Igen, húsz éve megbotlottam, de nem a színpadon. Ott soha! 

Nyitókép: Zalatnay Sarolta. Fotó: MTI-archív/Zih Zsolt