Betlehemben idén nem lesz karácsony. Kelet-Ukrajnában hó hull ugyan, de hova?

December eleje van, jókora pelyhekben hullik a hó, puhán temeti maga alá a várost. Ünnep ez – főképp, ha meleg lakásból, gőzölgő reggeli kávéval a kezünkben tekintgetünk kifelé a porcukros háztetőkre. Odakint ropog a szüzességét vesztő hó a talpak alatt – de rég nem esett ilyen tisztességes hó! –, az autók motorháztetejéről félkörívekben hiányzó hópaplan jelzi: apró kezek formáltak belőlük hógolyókat, hogy házfalakon puffanjanak, kabátokon csattanjanak, vagy titokban kapucnikba bújjanak.

Dölyfös, túl szabályos műfenyők emelkednek a magasba plázák előtt, jól kipróbált dallistáról andalító zene szól mindenütt, forraltbor freccsen méregdrága vásárokon, talmi aranyszín szalag övezi ajándékok kartonderekát.

S persze jönnek a készülődős mindennapok, munka és miegyéb mellett, a nyűg. Sértődés se legyen, hogy nem mentünk emezekhez, ha mentünk, miért nem maradtunk tovább – de mégse rohanjuk végig a karácsonyt, legalább idén ne; s mi lenne, ha csak a gyerekeknek ajándékoznánk a családban végre? Beférünk-e a kocsiba majd egyáltalán így; fa ugyan honnan lesz, ha a keresztapuék nem hoznak; már megint kacsa lesz, de komolyan?

Idén aztán tényleg vesszük a bejglit, én nem vesződöm sütéssel, úgyis kirepedne, különben is, mikor, hogyan? S hogy mész éjféli misére egy négy hónapos csecsemővel?

A helyiek döntöttek így: a testvér-Gázában ugyanis nem hó hullik, hanem pernye, porig bombázott, lángok martalékává vált épületek pernyéje, élőpajzsként használt civilek megfeketedett hulláira – túsz ott mindenki, akár odaszületett, akár odahurcolták. Így hát Betlehemben is elmarad a szokásos ünnepség. Nehéz nem megérteni őket: hogy ki mennyiben felelős sok ezer ember haláláért Gázában, e téren lényegtelen; megint vérpatakok futják be be a Szentföldet, örvendezni oka pedig senkinek sincsen.

Jézus kereszthalálának helyszínét, a szent várost is géppisztolyos katonák vigyázzák rég, a félelem és a gyanakvás légköre lengi be évtizedek óta, s újra fellángolt a gyűlölet.

kőkeményre fagyott föld szegélyezi a lövészárkokat, a sztyeppe keserű földjén, százezrek friss temetőjén, elnéptelenedett, szétlőtt városok között. Ahol visszatekintve a békeidők szerény, szűkös-szorgos mindennapjai tejjel-mézzel folyó Kánaánnak tűnnek ahhoz képest, ami aztán következett, s azóta tart. A hátországra eközben „csak” rakéták hullanak, a szomorúan ismerős blokkházak között szól a légvédelmi sziréna, s hol áram nincs, hol fűtés, hol víz. Két karácsony lesz errefelé: az ukránok szimbolikusan egy időben ünnepelnek a nyugati keresztényekkel, az eredeti ortodox naptárhoz ragaszkodók, elsősorban az oroszok, a mi vízkeresztünk után, január hetedikén – jó szovjet hagyományok szerint minden bizonnyal a front mindkét oldalán lesznek olyanok, akik számon tartják majd, hogy a szomszéd melyik dátum szerint állította fel a csenevész kis fenyőfát a szebb napokat látott nappaliban.

És ott van még az afrikai, éhségövezetnek okkal gúnyolt Száhel-övezet, közvetlenül a Szahara alatt – bizony, itt is élnek keresztények, van, ahol éppenséggel többségben – nekik vajon milyen karácsonyuk lesz?

Ha közhelyes felemlegetni is, de karácsonykor – ami, ha őszintén körbenézünk, Nyugaton bizony nem csak a szeretet, hanem a bőség ünnepe is – a kontraszt különösen kiáltóvá válik, és még igazságtalanabbnak hat, mint a hétköznapi szürkeségben. A távolság pedig, ami mindettől elválaszt minket, immár lassan két teljes éve, alig egy országnyi. A mi házaink, hasít belénk a felismerés, nem azért nem füstölgő romok, mert mi megérdemeljük, amazok meg nem – hanem pusztán azért, mert szerencsénk van. Jókor vagyunk jó helyen.

Hogy mi jöhet ezután, talán jobb nem belegondolni, maradjunk talán csak a hála érzésénél: a minket körülvevő emberekért, emberhez méltó életünkért, hogy mi mondunk imát, mi tudunk segítséget küldeni másnak, és nem mi szorulunk rá máséra. Ennyire biztosan nem.

És még a hó is hullik.

(Nyitókép: MTI/AP/Fatima Shbair)