Utazás a senki földjére

„Végső soron teljességgel érthetetlen, hogy valaki képtelen harmonikusan megélni a nemzeti identitását. Állandóan hisztériázik, hogy ő is magyar, miközben lehorgasztja a fejét, ha Szoboszlai két gólt rúg a válogatottban. Aki leparasztozza és kiröhögi a vidékieket, miközben szégyenletesen igénytelenül és primitív módon él, dolgozik, létezik. Nem értem, miért nem olvas régi magyar írókat, miért nem büszke a múltjára, miért nem tartja testvéreinek a világ magyarságát. Fel sem tudom fogni, miért marad tüntetően ülve, miközben szól a Himnusz, mit jelentenek – vagy inkább nem jelentenek – számára a nemzeti szimbólumok, a Szent Korona, az országzászló, a köztéri szobrok, hadd ne soroljam tovább.

Mindezek persze ismert tények. Rossi mester még most tanulja a leckét, mi azonban régóta tudjuk, hogy az itt élő embereknek csak egy része tartozik a nemzet kötelékébe. Milliók rekesztik ki magukat, és nem azért, mert mi úgy tartjuk, hanem ők maguk döntöttek így. Amivel persze nincs baj, egyáltalán nem szégyen, ha például a Momentum románokat támogat Erdélyben magyarok ellenében. Ők legalább büszkén vállalják hovatartozásukat, csak azt nyújtják, ami a lényegük. Csak egyet szabad legyen kérni: ne hazudjunk egymásnak! Például ne mondjátok, ne hajtogassátok, hogy nektek bármi közötök lehet a nemzet ügyeihez, hiszen deviánsak, kultúraellenesek és hazátlanok vagytok. 

– és ebben minden benne van. Az olyan ember, aki fájdalmat érez, ha magyar sikert lát, érez, tapasztal, ne irányítson, nem állítson fel erkölcsi mércéket, hiszen még önmagát sem ismeri, nincs mit átadnia, semmit sem ér a véleménye. 

Régi megfigyelés – vágyott célállomásotok, Nyugat-Európa hanyatló állapota is világosan jelzi –, hogy az egészséges testet gyorsan legyengítheti a váratlanul támadt vírus. Ha menni szeretnétek, menjetek. Némileg kevesebben leszünk, de a gondolataitok, ártalmas szándékotok, aljas hazugságaitok nélkül. A gyógyszert bevesszük, a vírus lassan eltávozik a testből, kezdődik a gyógyulás. Szó sincs arról, hogy bárki sírna utánatok.

A mi hőseink az itt élő, dolgozó, jövőt tervező, hazájukért bátran tenni akaró emberek. Lehet másképp élni, persze, de az igazság mégis az, hogy a példaadás nem elméleti szaktárgy: a csodák a valóságos életben zajlanak. És köszönjük, a ti tanácsaitokra nincs szükség. Ti ugyanis nem ismeritek a valóságos életet, nem beszélgettek valóságos emberekkel, nem ismeritek a valóságos hazát, a közösségeket sem, nem járjátok az országot, nem bíztok senkiben, nem kötődtök sehova – mit is kellene tőletek megtanulni? A nyugati paradicsomot kínáljátok? Köszönjük, láttuk mi is, többet, mint ti valaha. Veletek ellentétben azonban inkább a saját hagyományainkat igyekszünk megélni, ha szükséges, csinosítjuk a portánkat, de nem költözünk a mások birtokára, hogy szolgaként, csupasz hátsóval onnan nyelvelgessünk hazafelé.

Nektek, a magyar labdarúgás remek ismerőinek akad még egy vaskos tévedésetek. Azt hiszitek, hogy a modern eszmék hordozói, erkölcsös emberek vagytok, akik a gonoszság, az elmaradottság, a primitív viszonyok ellen harcolnak. Ezt a mániátokat négy egymást követő kétharmaddal minősítette az ország népe. Alacsony gondolkodásotokat mi sem jellemzi jobban, hogy még mindig nem érzitek a vereség súlyát, egy helyben toporogtok, újra és újra elkövetitek régi hibáitokat. Az igazság az, hogy nem mi, hanem ti gondolkodtok sémákban, ti vagytok a világ legnagyobb dogmatikusai, akik nem örökölt viselkedésminták alapján, hanem ideológiai rögeszmék szerint rendezitek be az életeteket.

Éppen ezért veletek beszélgetni, vitatkozni, egyáltalán érintkezni nem pusztán fájdalmas, hanem teljességgel felesleges erőfeszítés.”

Nyitókép: Szirtesi László / Getty Images