Ungváry Krisztián ex-történész, avagy Rákosiék és Kádárék legjobb tanítványa

„Ungváry Krisztián ex-történész, avagy Rákosiék és Kádárék legjobb tanítványa. Az ÁVH-hoz bejáró Vásárhelyi Miklós és a konkrétan ÁVH-s Kanyó András után ő lett Mindszenty (naivan remélve) legismertebb »mítosz-rombolója«. Persze finomabban, ügyesebben, de teljesen nyilvánvaló szándékkal. Síppal, dobbal, nádihegedűvel.

2023, valahol Magyarországon. Belép a riporter az idősebb kutatóhoz. Leülnek. A riporter felvesz az asztalról egy régi propaganda-cikket Mindszenty József bíborosról. »Ezen dolgozik?«, kérdezi. »Érdekel, hogyan járatták le?« – kérdez vissza a kutató, majd hozzáteszi, »Még mindig piszkálják«.

Gyakorlatilag ezzel a jelenettel kezdődik most befejezett játékfilmes-dokumentumfilmünk, amely nem Mindszenty máig tartó lejáratásáról, hanem az átmentett ÁVH-s tisztekről, a Kádár-diktatúra máig romboló hatásáról, az elsinkófált rendszerváltásról, a média kommunista, posztkommunista megszállásáról és az Antall-kormány ezért is [de nemcsak ezért, ne vegyük el számtalan hibájukat, vállalhatatlan lépéseiket, illetve lássuk az eleve megoldhatatlan egyenletet] bukásáról szól.

A forgatókönyvet nagyjából két éve írtam meg, de nem tévedtem nagyot ezzel a jelenettel. Most olvasom, hogy két »Y betűs« 'kiválóságunk', Nyáry Krisztián író és Ungváry Krisztián »történész« bemutatja utóbbi Mindszenty Józsefet lejárató könyvét. Persze, e jelző (lejárató) ellen lehet, és talán fognak is tiltakozni, de mi rutinosak vagyunk, mind a politikát, mind Ungváry karakterét és történetét jól ismerjük: ez a könyv a »mítoszrombolás« ürügyén készült, de teljesen más a célja. Mindszenty még mindig ellenség. Túl nagy tekintélye volt. Túlságosan nagy fáklya volt. Túlságosan nagy hazafi volt. És sohasem volt megalkuvó. Ráadásul láthatóan fontos az Orbán-kormánynak – tehát: lerombolandó szobor.

Szakmájukkal kapcsolatban csak Ungvárynál használtam az idézőjelet, mert Nyáry lehet író – nem tudom megítélni, mert semmit sem olvastam tőle néhány átfutott bejegyzésen túl, amelyek nem érintettek meg –, de szegény Ungvárynál feltétlenül élnünk kell ezzel a megkülönböztetéssel.

Ungváry nem történész, hanem botrányhős, aki valamikor akkor tört meg teljesen, amikor magából kifordulva síppal ment el tüntetni március 15-én [helyett: oktober 23-án], megzavarva a nemzeti ünnepet. Ez önmagában megmagyarázhatatlan, védhetetlen, csak Ungváry »hagymázas« (ez később nyomatékot kap) világában értelmezhető. Mindezt persze magyaros viseletben, nevében az Y betűvel, mert ez így hatásos, ez így provokatív. Ő ennek a korszaknak a kicsi, jóval sárgább és savanyúbb Esterházy Pétere. Így neveld az Y-betűsödet – célozhatnék az ismert EP szövegre.

Ő erre van. Ezért futtatják, építgetik a médiában. A liberális kurzus »nemesi társutasa«. A kádári propaganda Pethő Tibora. Folytassam a sort? Lehet végtelenül.

Mostani könyvükkel kapcsolatban ezt írják az ajánlóban: »Ungváry részletesen megvizsgálja Mindszenty politikájának sarokköveit, antiszemitizmusának építőelemeit [hiszen vannak, még építőelemei is vannak], nacionalizmusát [az nyilván önmagában rossz egy CEU-s ex-történész könyve szerint], hagymázas álmait [már ezért a jelzőért párbajra hívnák szerencsétlen szerzőt a harmincas években].«

Utóbbi felvetés azért is érdekes, mert Ungváry azon a bizonyos sípos botrány-okozáson kapott egy vagy két pofont vagy öklöst, nem tudom, kitől, nem tudom, mit tett érte. A politikai paletta két szélén álló, fizikai vagy szellemi csürhe mindig jól kiegészítette egymást. Sokszor akad, aki él a pofonra ingerléssel. Egymásból is élnek.

A verekedést és a verést támogatni nem tudjuk, nem lehet, de kétségtelen, hogy provokatív viselkedésével Ungváry tett is érte. Ami természetesen nem teszi menthetővé az agressziót: ez nem megoldás. Ha ott valaki kihívja, és Ungváry Nagy Ervinként maga megy házhoz a pofonért, az más ügy. De ez így szörnyű volt. Másrészről a provokátor elérte azt, amit akart, bár eredetileg nyilván nem akart vérző fejjel téblábolni, de a vért nem véletlenül nem törölte le, és utána is olyan büszkén járt-kelt a sebesülésével, mint egy ötvenhatos. Lett hírértéke. Hasonló ez a tipikus bolsevik rendbontáshoz, odamegy, leköpi a rendőrt, aztán világgá üvölti fájdalmát, amikor kap egyet a gumibottal.

Akkor (vagy előtte és ez csak utólag vált emlékezetes pillanattá?) valami kétségtelenül megtört Ungváryban. Én sajnálom, mert minden tévedésével és tudatos manipulatív akciójával (lásd például a Mindszentyt amúgy az ő szövegével – összeférhetetlen, káros volt az Egyháznak – támadó Paskai László bíboros időzítetten publikált ügynök-ügyét) együtt értékes munkát is végzett, fáradhatatlanul. Nincs gond a mítoszrombolással. A propagandával annál több. De volt ennél lejebb.

Először is összeállt egy posztkommunista bomlasztóval, bizonyos Meruk Józseffel, az MSZP hírhedt háttéremberével, akinek pályafutását Ungváry fiatalon maga elemezte volna kajánul mondjuk a Magyar Narancsban. Helyette megtettem én.

Ezzel a lépéssel – hogy összebútorozott egy ilyen vállalhatatlan árokásóval – sokunk szemében kiírta magát a történészek közül. Az állambiztonsági múlt kutatójaként teljesen hiteltelenné vált, de ahogyan nézem, váltott is. Ha megemlítem a nevét értelmiségi körben, általában fintorognak vagy mosolyognak. Ezt nyilván ő is tudja, talán ez is hajtja előre, egyre lefelé.

Gondolhatta, hogy akkor már mindegy, és élve a lehetőséggel, vad NER-ellenes botrányhőst faragott magából, faragtak belőle. Ő lett a történészek Noárja, Nagy Erwinje, Pukli Tivadarja (elnézést, ha az ő neve pontosan már nincs meg), afféle őrült, »valóságsós«, jól élő »szabadságharcos«, az ellenzéki médiában, a könyvkiadók által futtatott »Rúzsa Sándor«.

Belső átalakulása kétségtelenül érdekes lehet, de ez inkább már a pszichológia terepe. Humánus emberként sajnálhatjuk, tevékenysége viszont nagyon káros. Sok naív, gyanútlan olvasó (főleg fiatalok) azt hiszi, hogy ő valamiféle »független«, esetleg konzervatív, polgári kritikus, holott ugyanazt a lejáratást végzi, amit egykor Vásárhelyi Miklós, a Szabad Nép, vagy később Kádárék Népszabadsága és a számtalan propaganda-kiadvány, tévés alkotás, még később az ex-ÁVH-s Kanyó András. Csak máshogy. Hiszen ez a lejáratás, a propaganda lényege, hogy akár a kígyó, levedli bőrét és átalakul.”

Nyitókép: Mező Gábor Facebook-oldala