Mindig van abban humor, amikor kiborul a Háttér Társaság, ahogyan azt is biztosra vehetjük, hogy ilyenkor kiszámíthatóan felmondják a propaganda megkövesedett „érveit”. Így történt ez a minap is, amikor azon keseregtek, hogy hazánkban a józan ésszel megegyező módon születnek hatósági döntések gyermekek örökbefogadásával kapcsolatban. Noha „a háttérben” semmitmondó az, hogy „az apa férfi, az anya nő”, mi, akik a normalitás pártján állunk, képesek vagyunk értelmezni ezt az állítást, mi több, a tartalmával is tisztában vagyunk (persze forog körülöttünk a feje tetejére álló világ, hisz olyan időt élünk, amikor ezt külön is deklarálni szükséges). Ennélfogva pedig értjük, hogy az állam a lehető legjobban szeretne gondoskodni a gyermekről, amikor megállapítja róla, hogy elsődleges szocializációs közege a család, amelynek helyes formája alapvetően a hagyományos családmodellben lelhető fel.
Miközben pedig újra és újra azt sejtetik, hogy az örökbefogadási eljárás inkább arról szól, hogy bárkinek joga lehet gyerekhez, nekünk szükséges újra és újra, nagy türelemmel, de határozottan kifejteni, hogy nem a nyúl viszi a vadászpuskát,
azaz nem létezik „gyermekhez való jog”, ezzel ellentétben a gyermeknek joga van anyához és apához (lehetőség szerint egyszerre), vagyis joga van a lehető legteljesebb családban felnőni.
Az érzelmi manipuláció sokszor alkalmazott eszköze részükről az is, hogy úgy kommunikálnak, mintha az örökbefogadásra váró gyermekek előtt két út állna: az egyik a nagyon szerető, gyakorlatilag tökéletes, vitát, problémákat és az átlagon felüli promiszkuitást még hírből sem ismerő „meleg pár” rózsaszín parfümfelhőben úszkáló komfortos budai lakása, a másik pedig a hatvanas éveket idéző árvaház, ahol a falak vizesek, az átlaghőmérséklet nyáron sem emelkedik 12 Celsius-fok fölé, a vacsora száraz kenyér és víz (még tegnapról maradt), az esti program pedig verés. Szóval lássunk tisztán:
amit csinálnak, az leginkább érzelmi manipuláció, amelynek célzottjai mi vagyunk, kárvallottjai pedig a gyerekek.