Ami Gyurcsánynak meg a többinek nem sikerült hosszú éveken át, azt most (talán) egyetlen villanás alatt megoldja egy ostoba díszlet

Magyarországon a kultúra mindig sokkal több önmagánál. Politika, nemzetmegtartó erő, ideológiai- és kenyérharcok hadszíntere. Az újság, a könyv, a film, a színház nem pusztán irodalom, hanem vérre menő ütközetek terepe. Értjük a közgondolkodásra gyakorolt hatását, ily módon szerepét nemcsak a hazai fősodor kialakításában, hanem akár a politikai hatalom megszerzésében is.

Amiképpen Antall teljesen átengedte a médiát, az irodalmi és színházi életet a balliberálisoknak, meg sem kísérelve kiegyenlíteni az erőviszonyokat, azonképpen a 2010-es nagy győzelem után ebben is történt változás. A kultúra meghatározó alakítói közé nem csak az összetartó belpesti brancs és szatellitjei kerülhettek.

Ne feledjük a szemkilövető hazug csaló sztálinista fenyegetését: „Vidnyánszky és társai addig maradnak, amíg Orbán. Utána buknak. Sőt! Minden értelemben földönfutók lesznek.” Mert nálunk ez is hozzátartozik egy ilyen poszt betöltéséhez.

Nagy esélyt és nagy felelősséget kapott 2013-ban, amikor a nemzet színházának igazgatását rábízták.

majd a választás elbukásával az intézmény is elesett: tíz esztendőre a magát alternatívátlannak hirdető oldal ölébe pottyant. Ezt hozta helyre a 2013-as kinevezés. Az első számú teátrumnak ugyanis tükröznie kell az országlakosok preferenciáit, és nem lehet csak valami „szakmai”-nak álcázott kizárólagosság hitbizománya.

Jellemző a helyzetre, hogy alig pár órával a lemondás bejelentését követően már egyfelől szinte nekrológ szerű írásokban búcsúztatják az igazgatót, másrészt mind többen szólalnak meg maradásra ösztönözve.

Valójában az esetnek sem a művészi kvalitásokhoz, sem a világnézethez nem kellene hogy köze legyen, pusztán technikai kérdés:

Vidnyánszky nem ideológiai vagy törvényességi hibát vétett (mint, mondjuk, L. Simon László), hanem egy szerencsétlen helyzetbe került. Ezért a Nemzeti Múzeum ügyében gyorsan cselekvő miniszter most kivár. Úgy is megfogalmazhatnánk a dilemmát: feláldozhatóak-e tehetséges és sikeres emberek annak oltárán, hogy fel lehessen mutatni: lám, az Orbán-rendszerben is meg lehet bukni. És pótolhatatlan-e a veszteség?

Irigylésre méltó, nagyívű pályát futott már be eddig is: eljutott a szakma csúcsára, megkapta az esélyt, amivel élni tudott. 

Az addig egyeduralkodó oldal persze sosem bocsátotta meg neki, hogy alternatívát tudott mutatni, hogy hirtelen kiderült, nem csak azok tudnak kultúrát csinálni, színházat vezetni, akiket erre a szürke (hajaj, de milyen szürke!) állomány kijelöl. „Sokan, például Ascher Tamás rendező, az SZFE korábbi rektora őt teszik felelőssé a magyar színházi szakma végzetes kettéosztottságáért”, pedig

Egy kicsit (vagy nagyon is) erről szól Vidnyánszky Attila személye és a mostani helyzet is.

Mert nálunk nem lehet, hogy egy ügy csak önmagáról szóljon. Hogy ne kelljen kétségbe esnünk, ha esetleg elveszítünk egy választást, mert a másik tábor is a magyar érdekekért dolgozik. És ne kelljen kapaszkodnunk művészekbe vagy pozíciókba, rettegve attól, kinek a kezébe kerülhetnek.

(Nyitókép: Ficsor Márton/Mandiner)