Egyszerre röhögtek és sikongattak az emberek az asszonykórus láttán: 70 éves a Z’zi Labor frontembere, Janicsák István

Milyen gyerekkora volt?

Gyálon születtem, ahová már kijárt a kék busz, s mi, gyerekek úgy korcsolyáztunk telente, hogy a busz hátuljába kapaszkodtunk, s így siklottunk a Nagykőrösi úton. Üres telkek, remek focihelyek, jó volt, klassz volt a gyerekkorom. Aztán 12 évesen elkezdtem bejárni Pestre, egyedül, mert cselgáncsoztam.

A családjáról keveset beszél. Mit csinált például az édesapja?

Apám focista volt. Kiskoromban büszke voltam rá, mert felismerték a focipályáról és mert a kutyaólba tízből tízszer berúgta a labdát öt méterről.

Apám soha nem mondott rosszat senkiről, még az oroszokról sem, nem szidott senkit, inkább a kalandot látta a világban. Én is megpróbáltam így élni. 

Igaz, hogy a kis Janicsák István színésznek készült?

Ha az emberben van némi irodalmi tehetség, az sokfelé nyílik. Ilyen-olyan színvonalú verseket írtam gyerekként, amelyeket aztán elszavaltam az iskolában, majd hetedikes koromtól színjátszó körbe jártam. Ez természetese volt, hiszen bár apámnak botfüle volt, anyámnak operetthangja, a nagybátyám katonazenekarban volt karnagy, Ez a zenei tehetség pedig végigment a családon, hiszen a kisebb lányom, Veca is tehetséges énekes. A színészet is egy kifejezési forma lett volna a részemről, de végül nem lett belőle semmi.. 

Miért?

Részben mert a szüleim ragaszkodtak hozzá, hogy a 4,8-as bizonyítványom ellenére menjek szakmunkásképzőbe. Vasipari szakmunkás lettem, dolgoztam traktorgyárban, megtanultam például esztergálni is, ami nem igazán érdekelt. Amikor 19 évesen megkértem a feleségem kezét, mindketten tudtuk, ez azért van, hogy eljöhessünk otthonról. Nagyon sokat segített nekem, sokáig a támaszom volt. Aztán megszületett a fiam, engem meg 23 évesen elvittek két évre katonának. Hát az nyomasztó volt. Súlyos gerincsérvvel szereltem le, két hét múlva műtöttek, három évig voltam rokkantnyugdíjas.

Szép kilátások...

Az volt, hiszen akkor körvonalazódott a Z’zi Labor gondolata. Utólag visszanézve, halálosan komolyan vettük ezt az asszonykórusos formációt, romantikus dalokat is készítettünk, amelyeket bevittünk a Magyar Rádióba Viktor Mátéhoz, aki zenei főmufti volt akkoriban.

Mit mondott?

Azt, hogy ilyet bárki tud. Később meghallgatta az Engem ne sirass már refrénű számot, ahol én énekeltem, pedig alapvetően szövegírónak mentem a bandához, na, arra pedig azt mondta, ez már valami, mert különbözik minden eddigitől.

A veresegyházi asszonykórus bevonása kinek az ötlete volt?

Többünknek. Kezdetben egy férfit és egy nőt kerestünk, aztán eljutottunk Veresegyházra, találkoztunk a kórussal és minden eldőlt. 

1986-ot írtunk, még a kommunista rendszert éltük. Nem akadékoskodtak fent, hogy magyar népzenei hagyományokra építve akarnak egy könnyűzenei együttest? 

Először észre se vettek minket fentről, de a sikerre beindult a gépezet. Leszerződtünk egy osztrák céggel, mentünk volna ki Bécsbe egy rádióriportra, de nem engedtek ki minket a határon. De aztán a hírhedt videónkat eljuttattuk Cannes-ba, a Midem fesztiválra az asszonykórussal. Gyűlt a tömeg, az emberek pedig egyszerre röhögtek és sikongattak, annyira újszerű volt az egész. Külföldre nem sokat mehettünk, be voltunk kicsit zárva egy palackba, de itthon akkoriban a legsikeresebb csapat lett a Z’zi Labor. 

1986-ban a Népstadionban lépett fel a Queen. Sok együttest el tudtam volna képzelni előzenekarnak, de nem a Z’zi Labort. Oda hogyan kerültek vagy mégsem lehetett olyan nagy az a nyomás?

Szóbeszédeket hallottam arról, hogy több, akkor sikeres magyar zenekart megkerestek, de nem merték vállalni a nagy kockázat miatt, hiszen mi van, ha a Queen-re váró, felajzott tömeg kifütyüli őket. 

Milyen élmény volt?

Életem egyik legnagyszerűbb napja. 

Találkozott is a Queen zenészeivel?

Az asszonykórussal összeengedték őket, egy népművészeti babát is vittek ajándékba, aztán mi, zenészek is szerettünk volna közös fotót velük, de azt mondták, arra már nincs idő… Nagyon jó reklám volt ez a Z’zi Labornak. Megszórólapoztuk az egész stadiont, a következő koncertünkön a Petőfi csarnok előtt háromezer ember tolongott, pedig még lemezünk se volt. 1986-ban, talán nem fogja elhinni, 460 ezer albumot adott el a Z'zi Labor. Ezzel akkor toronymagasan az elsők voltunk, megelőztünk minden eladást, mindenki mást.. 

Ennyi évtized távlatából, titok, hogy a gázsi hány százalékát kapták az asszonyok?

Tizenketten voltak, és ha jól emlékszem a gázsi egynegyedét kapták. Nem kerestünk nagy pénzeket, én 1986-ban nyolcszáz forintot kaptam egy fellépésért. Amit megkerestem egy hónapban, azt lakatosként is összehoztam volna. 

Még sokan élnek 1986-os, eredeti asszonykórusból?

Még sokan, de már nagyon idősek, akik mostanában fellépnek velem a koncerteken, fiatalabbak. Nagyon jó barátaim.

A Z’zi Labor után jött a rendszerváltás, amely mintha elsodorta volna önt is, hiszen utána már kevesebb látványos zenei projektben tudott ott lenni…

Emlékszem, segítettem befutni a Republic együttesnek, Anita producereként, vagy a lányom menedzsmentjeként nem a magam egóját mozgattam. De megcsináltam Poppiac néven az első majd a második hazai könnyűzenei találkozót és hangszerkiállítást Zánkán, vagy éppen a világon elsőként sci-fi gyerekszínházat álmodtunk a Planetáriumba, a Zizi bolygó trilógiát. De a rendszerváltás tényleg okozott egyfajta törést a karrieremben.

Kevesen tudják, többkönyves szerző, idén jelent meg az új verseskötete, Az idő rozsdafoltjai címmel. Az írás nem léphetett volna a zene helyébe?

Amikor 1986-ba megjelent az első novellám a Mozgó Világban nagy volt a boldogságom, de aztán válaszút elé kerültem. Mi legyek? Zenész vagy író, mert ha valamelyiket nem csinálom teljes erőbedobással, nem leszek sehol. Habár sok versem megjelent a különböző lapokban, megpendült bennem a húr, hogy maradok a zenénél. Mert ennél jobb kifejezési módot nem ismerek, nincs az a próza, ami a zenénél többet mondhatna.. 

2010-ben elindult a zuglói polgármesteri székért az önkormányzati választáson. Hiányzott ez önnek?

Nem vagyok tősgyökeres zuglói, de szeretem a városrészt. A társaságommal, akikkel sokat okostojáskodtunk, addig dumáltak a fülembe, míg rábeszéltek, hogy induljak el egy zuglói érdekképviseleti egyesület színeiben. 

Naiv voltam, azt is mondhatnám, hogy hülye, mivel későn vettem észre hogy a társaságban mindenféle politikusok voltak a háttérben. 

Én meg megrögzötten egy lelkes amatőr vagyok. Ekkor már késő volt, próbáltam magamra alakítani a kampányt, hittem is abban, hogy segíthetek, s végül a testületbe is bekerültem papíron, de helyettem aztán mást ültettek be…

Valahol azt nyilatkozta csalódott Karácsony Gergelyben, aki ugyebár Zugló polgármestere volt. Miért is?

Ezt mondják pragmatikus embernek. Nem könnyű úgy politizálni, hogy látszatra mindenki veled tart, aztán kiderül, hogy mégsem…

Legutóbb a Gattyán György vezette Megoldás Mozgalom képviselőjelöltjeként indult a választáson. Ez miért kellett az életébe?

Daffke. Válaszul a számomra érthetetlen „összefogásra”. Ez volt az a pont, amikor rájöttem, hogy az én életemben már nem lesznek új elemek a politikában. Ezt a fajta együttműködést pedig már nem tudom elfogadni.

És a Fideszt?

Én azt vallom, egy művészember, akinek karakteres véleménye van, egészségesebb, ha kritikával szemléli az eseményeket és a mindenkori hatalmat.

Végül is bánja, hogy belekóstolt a politikába?

Az én kalandregényemhez ez is hozzátartozik, olyan, mint a hajótörés, megesik. Férfias harcnak fogtam fel, és büszke vagyok rá, hogy nem menekültem egyik oldalhoz sem és arra is, hogy bár engem a kampányokban lehordtak mindennek, nem szóltam vissza. Mint ahogy apám is így tett, pedig neki az orosz hadifogság jutott, ami azért keményebb dió volt. 

Immár hetven éves. Nehezen viseli?

Nem egy jó állapot, de jókat lehet röhögni rajta. Mert hát ott van a tapasztalat ugye, így ha valaki idős lesz, akkor talán érdemes elővennie a múltjának azt a részét, amelyre építhet a jelenben. A baj csak az, hogy az én korosztályom egészen más életet élt fiatalon, hiszen még a rendszerváltás előtt, egy teljesen más világban voltunk gyerekek és lettünk felnőttek. 

Az egyik lánya, a már említett Janicsák Veca neves énekesnő, aki már egy unokával is megajándékozta.

A fiamtól is van két unokám, úgy hogy egy nagyon komoly unokacsapat alakul. Nincs okom panaszra, viszonylag jól tartom magam, és nagyon kevés dologtól ijedek meg az életben. Szeretem az embereket, az emberek pedig azt, amit csinálok, s ez a művészetben a legfontosabb. Az lenne a jó, ha ez a szeretet maradna meg még sokáig, és nem alakulna át tiszteletté. Mert ha tisztelnek, egyáltalán nem biztos, hogy szeretnek is.