Orbán Viktor történelmet ír – permanens kormányzás Magyarországon

A rendszerváltoztatás utáni magyar politika­történet eltelt harminchárom éve mennyiségében már alkalmas rá, hogy történeti horizonton vizsgáljuk, azaz önmagában véve vegyük szemügyre, s arra is, hogy a modern magyar politikatörténet keretében elhelyezzük. Ezt erősíti meg 2010-ben kezdődő szakaszának egységben való szemlélete, amely ismét nemcsak magába zártan érvényesül, hanem az utóbbi egy-másfél évszázad folyamatai­val összevetésben is. Mindennek elébe vágva: a Nemzeti Együttműködés Rendszere nem történelmi kisiklás, hanem a magyar politikatörténet hosszú távú ciklusainak rokona.

Hosszú kormányzás

Egy ilyen vizsgálat azzal veheti kezdetét, ha felismerjük: huzamosabb időbeliségű ciklusok bontakoznak ki. A modern magyar politika például kétszáz éve indult a reformkor 1825-ös kezdeményezésével. Az ennek eredményeként megszülető, a nagy korszakból származó szóval élve „magabíró” belpolitika – kisebb megszakításokkal – száz éven keresztül érvényesülhetett (1848–1948). Ezen belül fél évszázadig tartott az Osztrák–Magyar Monarchia magyar felének alkotmányos élete (1867–1918) és negyedszázadig az önálló Magyar Királyságé (1920–1944). Ezek voltak azok a politikatörténeti keretek, amelyek között a történetpolitikailag megragadható kisebb-nagyobb ciklusok lezajlottak, a különféle önkényuralmak, megszállások és a nyomukban járó puccsok által meg-megszakítva. A magyarság nagy forradalmai, 1848 és 1956 az alkotmányos szabadság kivívásáért zajlottak, és ezért szabadságharccal folytatódtak, az idegen megszállások (az 1944-es német és a rögvest rá következő szovjet) államcsínnyel és totalitárius diktatúrával jártak együtt, éppen ezért metszhetők ki a számunkra most tanulságot hordozó történeti időből.

Most tehát ahhoz a két, egymással közjogilag és politikai kultúrájukat tekintve is folytonos korszakhoz kell fordulnunk, amely megfelel annak a követelménynek, hogy szerves hazai történelmi fejlődés eredménye. Egy ilyen hosszabb ciklusról tudunk, amely az 1918-tól 1920-ig tartó forradalmi–ellenforradalmi intermezzót leszámítva összességében a kiegyezéstől a német megszállásig tartott, vagyis 1867-től egészen 1944-ig. Ennek első ötven éve Gratz Gusztáv könyvcímével szólva a dualizmus kora volt, az utolsó huszonötöt pedig Horthy-korszaknak szokás nevezni. Mindkét időszakra jellemző az egyenlet, mely szerint a nagy korszakok hosszú kormányzással járnak együtt, előtte-utána rövidebb kormányfőségekkel. Ezek a hosszú, minimum egy évtizedig tartó kormányzások nemcsak önmagukban rendszeralapítók, hanem a nekik keretet adó korszakot is meghatározzák. Megint kissé előreszaladva, azt mondhatjuk, a Ferenc József-i kor magyar politikai rendszere Tisza Kálmán kormányzása alatt alakult ki, a Horthy-korszakot pedig Bethlen István konszolidálta.

Az ötven évig tartó dualizmus idején hazánkat egy híján húsz miniszterelnök vezette, személyüket tekintve tizenhat ember, hiszen néhányan időnként visszatértek a végrehajtó hatalom élére (a kinevezett, de kormányt végül nem alakító Hadik Jánost nem számítjuk). Közülük Tisza Kálmán töltötte be legtovább a tisztségét, 1875. október 20-ától 1890. március 13-áig, azaz egy hónap híján tizennégy és fél évig. Az őt megelőzők és a rá következők kormányon töltött ideje élesíti a kontrasztot. Előtte öt kormányfőt számolhatunk össze, közülük az első dualizmus kori miniszterelnök, gróf Andrássy Gyula négy évig (1867–71) maradt pozíciójában, négy másik viszont csak fél–másfél esztendőig. A Tisza Kálmán után jövő három kormányfő közül kettő csupán két és fél évet, egyikük több mint négyet bírt, majd következett a „Széll-csend”, azaz Széll Kálmán végre belpolitikai megnyugvást és állandóságot hozó századfordulós regnálása (1899–1903). Aztán a dualizmus utolsó tizenöt évében, vagyis 1903-tól az „őszirózsás” államcsínyig kilenc miniszterelnök követte egymást, akik közül Wekerle Sándor és Tisza István duplázott. Előbbi összesen fél évtizedet töltött kormányon, utóbbi első, 1903 végétől 1905 közepéig tartó, másfél évnél hosszabb kormányzása után újabb bő négy évet, 1913 közepétől 1917 közepéig.

Mindezt érdemes kiegészíteni azzal, hogy egyes-egyedül Tisza Kálmáné volt parlamenti ciklusokon átívelő kormányzat, hiszen ő egymás után öt alkalommal nyert választást (1875, 1878, 1881, 1884, 1887), először 80 százalékos, utoljára 63 százalékost meghaladó, közte háromszor abszolút többséget szerezve a képviselőházban. (A fia által Nemzeti Munkapárt néven újraalapított kormánypárt 1910-ben húsz képviselővel maradt el a kétharmadtól.) Vessük össze ezt azzal, hogy az 1872–75 közötti válság egyetlen parlamenti ciklusra esett, mely alatt négy miniszterelnök váltotta egymást, az 1910-es választás eredményeként létrejövő, majd a világháború miatt meghosszabbított törvényhozási ciklusban pedig öt kormányfője volt az országnak.

A Horthy-korszakban tizenegy miniszterelnökünk volt (az 1944. március 19. utániakat nem számolva), személyében kilenc politikus révén, hiszen Teleki Pál kétszer töltötte be a tisztséget. 

Előtte ketten vitték az ügyeket, szó szerint, hiszen Simonyi-Semadam Sándor pár hónapig volt ügyvezető, Teleki Pál pedig hamar belebukott az első királypuccsba. Bethlen után heten következtek, de közülük egyedül Gömbös Gyula huzamosabb ideig, szinte napra pontosan négy évig (1932–36), a többiek ennél kevesebbet töltöttek kormányon: ketten nagyságrendileg feleennyi időt (Darányi Kálmán, Teleki másodjára, Kállay Miklós), hárman pedig még egy évet sem (Károlyi Gyula, Imrédy Béla, Bárdossy László).

Parlamenti ciklusok tekintetében itt úgy áll a helyzet, hogy kormányfői pozícióból egyedül Bethlen nyert választást kétszer is, 1922-ben és 1926-ban (Gömbös egyszer, 1935-ben), előbb 57,4 százalékos nemzetgyűlési arányt szerezve pártjának, amelyet két kisebb keresztény frakció társulásával 64-re bővített, utóbb pedig egyedül is a mandátumok csaknem 70 százalékát kapta, amelyet a legitimistákkal nem kevesebb mint 83,5 százalékra növelt. Szintén Bethlen volt az egyetlen, aki két teljes ciklust kitöltött; az 1920–22-es törvényhozási ciklusban vele együtt hárman, az 1931–35-ösben ketten, az 1935–39-esben pedig, amelyet az újabb világháború miatt ekkor is meghosszabbítottak, törvényes körülmények között négyen voltak miniszterelnökök.

A rendszerváltoztatás óta ez idáig nyolc kormányfőnk volt, közülük csak Orbán Viktor többször. Orbán első, 1998 és 2002 közötti ciklusa előtt hárman, azt követően ismét hárman, azóta viszont mindvégig ő. Így kormányon töltött ideje úgy néz ki, hogy 1998. július 6. és 2002. május 27. között a polgári kormány élén állt, aztán 2010 április–májusa óta még négyszer választották meg, rendre kétharmados törvényhozási felhatalmazással. Mivel jelenlegi ciklusa 2026 tavaszáig tart, minden esély megvan rá, hogy tizenhat évet egyben kormányozva történelmi rekorder legyen. Itt is érdemes megnézni, miként alakultak a miniszterelnöki megbízatások és a parlamenti ciklusok. Horn Gyulán és Orbán Viktoron kívül nem volt olyan kormányfője az országnak, aki kitöltötte volna ciklusát: Antall Józsefet sajnálatos halála akadályozta meg ebben, őt jó fél évig Boross Péter követte; a 2002 és 2010 közötti időszakban három szocialista miniszterelnök is volt, hiszen Medgyessy Pétert bő két év kormányzás után Gyurcsány Ferenc pártpuccsal eltávolította, hogy ő vihesse végig a ciklus szűkebb második felét. Miután a rendszerváltoztatás utáni időszakban odáig egyedülálló módon kormányzati pozícióból megnyerte a 2006-os választást, végül három évig sem maradt, hiszen 2008 áprilisában előbb koalíciós partnere hátrált ki mögüle, aztán helyét a következő év áprilisában Bajnai Gordon vette át a fennmaradó több mint egy évre.

Rendszerből korszak

A 2018-as, harmadik kétharmados törvényhozási felhatalmazással végződő választás óta szokás Orbán-rendszerről beszélni, de a 2022-es, negyedik, minden addiginál nagyobb győzelem után – politikai értelemben legalábbis – minden bizonnyal immár korszakról érdemes.

A magyar politikatörténet faggatása itt is segítségünkre van, hiszen a Tiszák és Bethlen kapcsán ugyanazokat a jellemzőket gyűjthetjük össze egy-egy korszakos politikai vezetés tekintetében. Ezek a következők: huzamosabb időn keresztül érvényesül, stabilitás jellemzi, erős és egységes párt biztosítja a kormány parlamenti többségét, karakteres-karizmatikus államférfi vezeti, valamilyen nagy nemzeti feladatra vállalkozik, és talán már a korban meghatározható – gyakran építészetileg, kulturálisan is kifejeződő – szellemi áramlatot hordoz, de a későbbiekben biztosan kialakul a rá jellemző közös emlékezet. Tisza Kálmán idején a modern magyar állam kiépítése volt a nemzeti vállalkozás, Tisza István esetében a megőrzése, Bethlen István korában ismételt létrehozása. Minden hosszú kormányzásnak megvolt a maga domináns pártja: a Tisza-kabinetek mögött a Szabadelvű Párt, illetve az utódjának tekinthető Nemzeti Munkapárt, Bethlen esetében az 1922-től 1932-ig működő Keresztény-Keresztyén Földmíves-, Kisgazda- és Polgári Párt, rövidebb-találóbb nevén az Egységes Párt. De nem mellékes az sem, később látni is fogjuk, hogy utóbbi kettő céljai szolgálatába értelmiségi lapot is állított, mégpedig a kor ünnepelt hírességével: Tisza István 1911-ben alapította Herczeg Ferenc társaságában a Magyar Figyelőt, Bethlen István pedig 1927-ben Szekfű Gyulával a Magyar Szemlét (utóbbi nem is tagadta a kettejük közti előzmény-folytatás viszonyt).

Jellemző, hogy az államfő, előbb az apostoli magyar király, egyben osztrák császár, vagyis Ferenc József, aztán a király nélküli királyság idején Horthy Miklós kormányzó nevével fémjelzett korszakban a hosszan regnáló kormányfő, itt Tisza Kálmán, ott Bethlen István után következtek olyan miniszterelnökök, akik egy bizonyos ideig folytatták a kormányzati modellt. Emiatt alkotta meg a baloldali történetírás az apa művét némiképp folytató fiú után a „Tiszák Magyarországa” kifejezést, értve alatta a dualista berendezkedést, Bethlent pedig egy másik katolikus gróf, Károlyi Gyula követte, aki után afféle „korszakon belüli rendszerváltásként” a murgai evangélikus tanító fia, Gömbös Gyula vezérkari tiszt jött. A korszakos politikusok rendszerét egyébként követőik másutt is folytatják: António de Oliveira Salazar harminchat éves, 1932-től 1968-ig tartó uralmát egykori miniszterelnök-helyettese, Marcello Caetano hosszabbította meg hat évvel, Ronald Reagan 1980 és 1988 közötti két ciklusára elnökhelyettese, George H. W. Bush elnöki adminisztrációja jött, Margaret Thatcher 1979 és 1990 közötti időszakát pedig John Major folytatta, nem is kevés ideig, egészen 1997-ig. Éppen emiatt beszélnek utóbbiak kapcsán az Atlanti-óceán mindkét partján érvényesülő másfél-két évtizedes konzervatív korszakról.

és emlékezetesek maradtak (félreértések elkerülése végett: nem lehet sorukba illeszteni az Öreget, hiszen előbbiek alkotmányos-parlamentáris rendszerek miniszterelnökei voltak, utóbbi hatalma viszont, bár két alkalommal is állt a Minisztertanács élén, pártfőtitkári posztjából fakadt, az pedig szovjet felettes énjééből). Mikszáth, Ady vagy éppen Szekfű és Szabó Dezső révén egyaránt egy korszak megtestesítőivé váltak, hol vezető államférfijaként, hol rossz szellemeként. De az sem véletlen, hogy a tehetségtelenség, az összeférhetetlenség vagy a szűklátókörűség miatt nemzedéknyi időre sikertelenül maradó ellenzékük klientúrájukkal (mamelukok), egy-egy kirívónak vélt tettükkel (zsebkendőszavazás) azonosította vagy egyszerűen korrupt hatalomkoncentrációval vádolta őket. Ez is egy máig tartó mintázat.

Permanens győzelem

A Fidesz–KDNP pártszövetség tizenkét év alatt egymás után négyszer szerzett kétharmados törvényhozási felhatalmazást, közben megnyert három önkormányzati és két európai parlamenti választást. Ám sikersorozata tulajdonképpen 2006 ősze óta tart, hiszen az akkori belpolitikai válság idején megnyerte az önkormányzati voksolást, 2008 tavaszán a szociális népszavazást, majd a következő év nyarán az EP-megméretést is. A magyar jobboldal azóta minden választáson többséget szerzett.

A politikai hatalom mellett nem lehet elfelejtkezni a kultúra hatalmáról, ami felépítményként örökké visszahat az alapra. A szellemet is kormányozni kell! E gondolat első konzekvens megfogalmazója, Antonio Gramsci a fasizmus börtönében írott füzetei egyikében kifejtette, hogy a tartós uralomhoz „folyamatosan szervezett konszenzus” szükséges, amelynek létrehozása és fenntartása azonban nem az állam dolga, hanem „a magánszféra feladata”, az egyetértés ugyanis önkéntesen születik. Majd hozzátette a következőket: „A parlamentáris rendszerben klasszikussá vált hegemónia »mindennapi« gyakorlatára az erő és a konszenzus egymást kiegyensúlyozó kombinációja jellemző.” A Börtönfüzetek egy másik, évekkel későbbi feljegyzésében meg az olvasható, hogy „az alávetett társadalmi csoportok története szükségszerűen töredékes és epizodikus”, s ennek átkát „csak a »folyamatos« győzelem töri meg, de az sem azonnal”. E két, látszólag eltérő témáról szóló feljegyzésből az következik a mára vonatkozóan, hogy egyfelől „permanens győzelmet pusztán uralommal nem lehet elérni” (Szabó Tibor), másfelől pedig, hogy a tartós berendezkedés létrehozásához a politikai stabilitás és a nemzeti konszenzus ugyanolyan fontos. Röviden: a hosszú kormányzásnak annál is hosszabb a kulturális árnyéka.

A szerző a XXI. Század Intézet Igazgatója, a Kommentár főszerkesztője

NYITÓKÉP: BEDŐ-GYŰJTEMÉNY – ÁRVERÉS 90 BT.