„A suttyó mindeneteket, hát én egy öntudatos és lázadó nő vagyok, engem csak ne akarjon szülőgéppé silányítani az Orbán!” – drága nőtársak, beszélnünk kell

Mindig érdekesek a demográfiai csúcstalálkozók napjai. Mert az például teljesen érthető lenne, ha lestrapált többgyerekes anyukák tiltakoznának ilyentájt Budapest utcáin, mondván, megbánták ezt az egészet, ma már be nem dőlnének ennek a családalapításos maszlagnak, csupa elvesztegetett hónap és év, mennyivel inkább tanulmányoztak volna szünet nélkül felügyelőbizottsági jelentéseket és éves mérlegeket,

kegyetlenül elbánt velük az élet.

De nem, efféle demonstrációkat nem látunk – ami viszont menetrendszerűen érkezik, az a hangos szalmabábpüfölés, mondván, „kikérem magamnak, én öntudatos, lázadó nő vagyok, tőlem senki ne kérdezgesse, hogy szültem-e ma már, a suttyó nőgyűlölő mindenüket már, hogy szülőgéppé akarnak minket silányítani, eszem megáll”, amivel egyébként a mindenkori kiakadó kizárólag azt bizonyítja, hogy minden, csak nem egy lelazultan öntudatos nő, hisz különben nem venné azonmód magára ezt a demográfia-dolgot (egy intelligens vegán vagy egy dietetikai okokból húsmentesen étkező polgár se kezd el óbégatni a gasztronómiai konferenciák alkalmából, hogy „a rohadt gyilkosok kilószámra tömnék belénk a tokaszalonnát reggel, délben meg este”).

és akár meg is oszthatná bevált stratégiáit, amelyeknek köszönhetően belőle már jó eséllyel nem lesz „szülőgép” – ehelyett akár ötven fölött is internetszerte megy a háborgás, hogy #takavanaméhemből, továbbá a reménykedés, hogy (az ilyenkor hirtelen közösként kezelt) „leányaink” is borzongással vegyes undorral figyelik a demográfiai csúcson áldást osztó egyházi vezetőket. Amely egyházi vezetők egyébként olyan szélsőségesen nőellenes kéréseket fogalmaztak meg imáikban, mint hogy a találkozó résztvevői mindenkor az emberi méltóságot tartsák szem előtt; hogy a családok jólétben éljenek; hogy legyünk egymás társai a kölcsönös béketeremtésben, valamint hogy (életállapottól függetlenül) legyen tartalmas az életünk.

Idén ráadásul a szervezők megtették azt a szívességet, hogy a kétnapos rendezvény során biztosítottak egy vágóképnyi időpillanatot, amikor az egyik oldalon az első sorban csak férfiak ültek – máris lehet értelmes szakpolitikai viták és józan észrevételek helyett azon rugózni, hogy „már megint” férfiak dirigálnak a nőknek. (Mérő Verának ráadásul sikerül egy évekkel ezelőtti fotót választania, szóval az észrevétel a mostani rendezvény kapcsán nem is releváns, no de sebaj!)

Mintha egyébként az első sorban való csöndes ücsörgés és a színpadon épp beszélő nők hallgatása egyet jelentene a feminizmus vívmányainak lábbal tiprásával: ha ugyanis az adott időpontban az első sorban ülő egyházi vezetőket nem számítjuk,

Akinek valóban fontos, hogy nők is megfelelő arányban szóhoz jussanak, az most akár nyugtázhatná is, hogy nocsak, itt azért komoly fejlődés tapasztalható, csak így tovább; de nem, ez egy ilyen kényszer, hogy pontosan ugyanúgy kell szirénázni a férfitöbbség miatt, mint legutóbb. (Mintha egyébként bármely gyermektelen LMBT-harcosnak több köze lenne egy konzervatív családvédelmi konferenciához, mint egy klinikai pszichológusi kutatótevékenysége mellett egyazon házasságban nyolc gyermeket felnevelt 19-szeres nagypapának.) Miközben azért borítékolhatjuk, hogy amennyiben a tendencia folytatódna és legközelebb már stabil női többség következne,

(abban az országban, ahol egyébként a családpolitika olyan szinten kényszeríti a nőket vissza a konyhába és a totális anyagi függésbe, hogy foglalkoztatottságuk 2010 óta 59 százalékról 75,3 százalékra nőtt).

De ami szintén nem maradhat el, az annak bizonygatása, hogy ez az egész családpolitikai erőlködés nem más, mint látványos kudarc. Fölösleges pénzkidobás. Az együgyű kormánypártiakhoz képest állítólag messze tanultabb, tájékozottabb és gondolkodásra hajlamosabb antiorbánista bloggerek és kommentelők ezrei lobogtatják diadalittasan az adatot: számszerűen 2022-ben kevesebb gyerek született, mint 2010-ben, ennyit a családtámogatásról, pfff. Miközben ugye annyi történt, hogy 2010-hez képest 2022-ben 1844-gyel kevesebb gyerek született úgy, hogy időközben a 20 és 44 év közötti nők száma bő 300 ezerrel csökkent – szemben azzal, hogy 2002-höz képest 2010-ben úgy született 6469-cel kevesebb gyerek, hogy a 20–44 éves nők létszáma gyakorlatilag megegyezett a 2002-essel (sőt, minimálisan meg is haladta azt). Nem baj,

A HVG-ben legalább volt annyi becsület, hogy elismerje: az évtizedek óta tartó népességfogyás mellett nem „teljesen” méltányos a mai döntéshozók nyakába varrni az abszolút számok csökkenését – ugyanakkor onnan is az a cím néz ránk lemondóan, hogy „Elmaradt a magyar népesedési csoda, a mutatók lassan visszaállnak a 2010-es szintre”, mármint ezer lakosra vetítve a lényegesen kedvezőtlenebb korfa ellenére annyian születnek és halnak meg, mint 13 éve. Bárcsak elmondhattuk volna a demográfiailag (is) elvesztegetett 2000-es évek végén, valamint 1990 környékén is, hogy ezer lakosra vetítve annyi a születés, mint bő egy évtizeddel korábban;

Ennél látványosabb népesedési csodát elvárni dőreség: csodát ugyanis még maga Jézus Krisztus is csak ott vitt végbe, ahol valóban hittek benne és követték az instrukcióit. Már rögtön a galileai Kánában se változott volna a víz prémium minőségű borrá, ha a korsók megtöltésére vonatkozó utasítás elhangzásakor az egyik azzal jött volna, hogy rendezvényszervezési és borászati kérdésekbe ne dumáljon bele egy ács fia, a másik pedig kikérte volna magának, hogy bárki is kétmérős edényeket akarjon vele cipeltetni alárendelőleg. Naná, hogy földi halandó politikusok pláne nem fognak érdemi termékenységi rátát varázsolni olyan körökbe, ahol már egy demográfiai fórum elején elmondott ároni áldás is a szent öntörvényűség elleni rémisztő támadásnak minősül.

Amivel sajnos minden hisztérikusan szülőgépező-gileádozó felebarátunk egyetlen családpolitikai megállapítást látszik igazolni:

Nyitókép: MTI/Bruzák Noémi