„Nevezhetjük szakmai ártalomnak, de ha úgy alakul, hogy valamiért egy számomra idegen helyre kerülök, és néhány percnél több időt kell várakoznom egyedül, rögvest előbújik a riporteri énem. Elkezdem fürkészni, feltérképezni a környéket, az épületeket, a növényvilágot és mindenekelőtt az embereket, legfőképpen a viselkedésüket.
Nem volt ez másképpen legutóbb sem, amikor váratlanul egy vidéki nagyváros vasútállomásán kellett bő negyedórát ácsorognom. Alig telt el egy-két perc, amikor megpillantottam egy felém közeledő fiatal párt, amelynek férfitagja babakocsiban egy néhány hónapos gyermeket tolt. A mellettem levő jegykiadó automatákhoz igyekeztek. Amint mellém értek, az anyuka szívott egy utolsó slukkot a cigarettájából, majd hanyag eleganciával a járdára pöccintette a csikket, noha a legközelebbi kuka mindössze öt-hat méterre volt tőle.