A kultúrpolitika Demeter Szilárd-korszaka a végéhez közeledik

„De ezek a javak csak akkor jönnek létre, ha megmarad a kultúra autonómiája, vagyis az irányítatlansága és kiszámíthatatlansága, és szabadságának minden értelemben vett érintetlensége. A szellemtörténet akkor ad nekünk, ha hagyjuk működni a maga öntörvényű módján. Békés Márton sosem fogja megérteni, hogy a teoretikus konstrukcióival igába tört kultúra nem tud a gazdái számára valós javakat termelni, és épp teoretikusan lehetetlen, hogy ez megtörténjen. Nem marad más számára, mint az intézményesített represszió és erőszak egyre növekvő alkalmazása.

És a legfontosabb lehetőségünk az orbáni posztfasiszta uralommal szemben, az maga a világ. Hogy van. Hogy létezik valóság. Az autonómia állandó diszkurzív viszonyban áll a valósággal is. Bizalmatlan, kételkedő, de soha nem szakad el tőle teljesen. A posztfasiszta uralom, kiszámítottságából is eredően, nagyon hamar a valóság falaiba ütközik, és elkerülhetetlenül valóságellenes állításokba, ellentmondásokba, csak az ideológiájának megfelelő, de a ténylegesen létező jelenségeknek ellentmondó igazságillúziókba kergeti magát. A posztfasizmus legnagyobb gyengesége a róla leválaszthatatlan valósághazugság (amelyet a napi hírekben abszurditásokként azonosítunk: a posztfasizmus naponta állítja, hogy esőerdők vannak a Szaharában).

Sokféle úton elindítható a hegemóniával szembeni ellenállás, de az biztos, hogy minden út a diskurzusra épít. És minden út összefonódó, kisebb utakból áll össze: szirmokból virágok, virágokból csokrok, csokrokból koszorúk. És egészen bizonyos az, hogy a posztfasiszta uralommal kapcsolatos viszony morálisan nagyon szigorúan meghatározott: minden együttműködés érvénytelen társadalmilag és történelmileg. És tessék az utolsó mondatot megfelelő absztrakciós készségekkel értelmezni: Erdős Virág meg érvényes.”

***

Nyitókép: Földházi Árpád/Mandiner