Szintet kell lépni

Vámos Tamás írása a Mandiner hetilapban.

Mivel fő riválisa, a Kecskemét a 30. fordulóban kikapott Kispesten, a Ferencváros már a Kisvárda elleni hazai bajnokija előtt ünnepelhette sorozatban ötödik bajnoki címét, bármennyire döcögősen sikerült is a tavasz. A csapat ezzel történelmi csúcsot állított be, jeles elődök hasonló bravúrra 1908 és 1913 között voltak képesek. Bár a szezon előtt bármennyire biztosra vette mindenki, hogy nem lehet másé az újabb elsőség, a bravúrhoz buktatókon keresztül vezetett az út.

Az idény szokás szerint Bajnokok Ligája-selejtezőkkel kezdődött. A kazah Tobolt 0-0-s idegenbeli döntetlen után 5-1-gyel verték ki a zöld-fehérek, majd egy igazán pikáns összecsapás következett, hiszen a Slovan Bratislavával hozta őket össze a sors. Emlékezetesek az 1992 őszén az idegenbeli első mérkőzésen történt drámai események: a helyi biztonsági erők véresre vertek ártatlan drukkereket, és a játékosok azért sem tudtak teljes erővel a mérkőzésre koncentrálni – ki is kaptak, 4-1-re –, mert a hozzátartozóik is a veszélyeztetett zónában tartózkodtak. A pozsonyi pokolban a kezdőcsapat tagjaként pályára lépő Wukovics László így emlékezett a több mint harminc évvel ezelőtt történtekre: „A 60. perc környékén amikor kinéztünk a lelátóra, csak annyit láttunk, hogy berontottak a kommandósok a Fradi-tábor szektorába, és válogatás nélkül ütöttek mindenkit, férfit, nőt, gyermeket. Sokkoló volt, még ma is beleborzong az ember, annál inkább is, mert szülők, rokonok, barátok is ültek a lelátón. Az én édesapám is, aki szerencsére különösebb atrocitás nélkül megúszta az attakot, de ő is azt mondta: a szlovák kommandósok minden előzmény nélkül rontottak be a szektorba, és gondolkodás nélkül ütni kezdték a magyarokat.”