Töredelmes vallomás Puzsér Róbertnek

„Drága, aranyos, megfellebbezhetetlen, virágba borult Puzsér úr, szívemnek gyöngyháza, lelkem Robikája!

Igazad van.

Istenem... kimondtam...

Nem is sejted, mióta hordozom magamban ezt a titkot, mióta emészt engem ez az egész.

Igen, igazad van: nekem nincs saját véleményem.

Soha nem is volt.

Már bimbózó gyermektestemet szemmaró véleménytelenségben szárítottam.

Aztán nagy lettem, és rádöbbentem, hogy nekem nincsen véleményem. Semmiről, soha.

Én vagyok a vélemény nélküli ember.

És akkor elhatároztam, hogy szert teszek véleményre.

És elmentem a Központi Vélemény Ellátóba.

Nem fogod elhinni, mi történt.

Ott álltál, ott álltatok ti mind, előttem, a sor elején, közvetlenül a pultnál.

És megkaptatok minden véleményt, azonnal, amire csak szükségetek volt.

Soha nem felejtem el a csalódásomat és a kétségbeesésemet. Hiszen én is szerettem volna olyan sok, szép, friss véleményt, amit ti megszereztetek.

Mindig friss, ropogós vélemények voltak ott, a Központi Vélemény Ellátóban. Ráadásul szinte ingyen. Némi lelkiismeretért cserébe megkaptatok mindent, ti, akik a sor elejére kerültetek.

És micsoda véleményeket! Lelkem Robikája, volt ott vélemény Marxtól, Bródy Jánostól meg a Nádas Pétertől. És azt ti mind elkapkodtátok előlem. Sőt, a pult alól kaptatok egészen friss véleményeket Sartre-tól meg Beauvoir-tól.

És az mind-mind a tiétek lett, és nem adtatok belőle senkinek.

Akkor mi, akik lemaradtunk a Központi Vélemény Ellátó nagy kiárusításáról, elmentünk, és alternatív vélemény ellátókat kezdtünk felkutatni.

Apró, kicsike, rosszul világított ellátókat látogattunk sorra, azokból szedegettük össze, ami megmaradt. Kevéske Németh Lászlót, Szabó Dezsőt, Hamvas Bélát, Julien Bendát, Ortegát, Camus-t, miegyebet, csak a reszlit, tudod.

Nekem, nekünk, vélemény nélkülieknek ez maradt.

Bezzeg ti ott fényeskedtek a nagyok fáklyafényénél –

»Ki tudja, mit hoz még a holnaptalán majd lesz egy szebb világHol minden ember ünnepelhets nekünk is nyílik majd virág«

Istenem, micsoda mélység, minő eredetiség, és ez mind-mind a tiétek...

Nem nyafogok, Robikám, hisz’ most már késő. Most látom, milyen rozsdás ő. Ő is.

Mindenesetre, most, hogy ilyen pompásan megírtad rólam az igazságot, gyorsan elszaladtam valamelyik sötét, hátsó udvari vélemény ellátómba, hogy mi legyen a véleményem erről, vagyis hát rólad, fényességes padisahom.

Drága Róbertem, meghátráltam. És soha többé nem próbálkozom az önálló véleményalkotással. Egyszerűen reád, reátok csüggesztem tekintetem, és magamba szívom a Központi Vélemény Ellátóból nektek juttatott csodákat, és megkísérlem ellesni tőled az emberi méltóság védelmezését.

És kérlek, bocsásd meg nekem, hogy gecinek gondoltalak, akinek az a legfőbb baja, hogy ritkán kap szerelemből csókot. Nem így van. Te a magyar szellem világító szeneslámpája vagy, a fény az éjszakában, dal a pusztán, odaragadt nyom a fajanszon. Taníts engem, Mester...”

Kapcsolódó 

Nyitókép: Földházi Árpád