Mert amikor már a budapesti 6-os villamoson is azt hallani, hogy »menjenek csak háborúzni ők, ha akarnak, szívesen lekísérjük őket a határig«, az az álmoskönyv szerint sem jó előjel. Persze az ellenzéki politikusok nem sűrűn utaznak a 6-os villamoson... Szóval hiába menedzselte ezt az ellenzéket minden eddiginél erősebb nemzetközi hátszél, közösen is csak ennyire futotta.
Ezzel szemben a Fidesz-KDNP kormányzati teljesítményét – ha számos, sok évtizedes problémát nem is tudott egykettőre megoldani – respektálták az emberek, és nem csak a törzsszavazóik. A bizalomfaktor országosan legyőzte a gyűlöletfaktort, és a közhiedelemmel ellentétben Budapesten is roppant szoros volt a verseny, sok helyütt a választói számszerűség épp csak átbillent az ellenzék javára. Mindezzel együtt nehéz feladat vár a kormánykoalícióra, hogy ezt a folytatólagos bizalmat a romló geopolitikai körülmények, a »fokozódó nemzetközi helyzet« tényei ellenére is fenntartsa, megszolgálja.
A baloldali összefogás »erőterében« mintha felszívódott volna a Jobbik szavazótábora, amely a mostanit megelőző választásokon még eléggé meghatározó tényező volt. Hová szavaztak most az egykori jobbikosok?
A kérdés megválaszolásához vissza kell mennünk az időben. A Jobbik kálváriája ugyanis nem most kezdődött. A bűnnél is súlyosabb hibát még a Jakabnál azért jóval tehetségesebb Vona Gábor követte el, amikor 2017-ben a néppártosodás bűvöletében elment az átlátszó »szerecsenmosdatásra« a Spinoza-házba. Elhitte, hogy az ellenzéki »elit« őszintén öleli a keblére, s nem csupán őt, de a pártját is rehabilitálja, befogadja. Oké, ez akár személyes hiúságból is fakadhatott, nyilván elhitették vele – vagy erősítették benne –, hogy ő lehet az »új Orbán«, a Fidesz ellenlábas néppárti kihívója, aki innentől fogva aztán majd hálával tartozik nekik.