A kormánymédia leszámolása Hodász Andrással

„Aki nincs velünk, az ellenünk van – az orbáni propagandagépezet a rákosizmus e közismert szentenciájának szellemében indította meg karaktergyilkos kampányát Hodász András római katolikus pap ellen. Az atya bűne kettős: egyrészt népszerű videócsatornát üzemeltet a Youtube felületén, ahol kormányzati százmilliók nélkül ér el a kereszténység tanításaira fogékony felhasználókat, másrészt vette a bátorságot ahhoz, hogy kontextusba helyezze és beárazza a kurzusok által megszentelt kultúrharcot, amikor kifejezésre juttatta, hogy nem tudja, létezik-e LMBTQ-lobbi, de azt tudja, hogy a gyerekek boldogsága a legfontosabb.

A lincselő hajlamú propagandisták figyelmét aligha kerülte el, hogy mennyire alaptalan ez a leszámolás, hisz Hodász atya nem agitált a kormányzat ellen, de még a gyermekvédelminek előadott referendum ellen sem, mindössze annyit talált mondani, hogy az ő személyes tapasztalata szerint nagyobb baj is van annál, mint amiről a kormány népszavazást rendez – csakhogy az Orbán-rendszer a maga tizenkettedik évében már annyira üres, annyira paranoiás, annyira kisstílű és aljas, hogy Rogán Antal igazságminisztériuma ezt sem tűri el. A közpénzen jól tartott sajtószolgák azt érzékelték, hogy ez az atya itt nem tiszteleg papoktól elvárt módon Orbán Viktor nemzetvezetői nagysága előtt, s nem követi kellően Bayer Zsolt előnyalói és előköpködői iránymutatását, tehát nyilvánvalóan az ellenség zsoldjában áll, ez esetben pedig el kell indulniuk csapatostul megrendszabályozni őt. Egyik napról a másikra cikkek és blogbejegyzések tucatjai meg kommentek százai kezdtek úgy reagálni Hodász atyára, mintha az óvodások átoperálása mellett érvelt volna.

Bayer Zsolt nem kisebb pap, mint Ferenc pápa személyén demonstrálva tanította meg Orbán Viktor trollhadseregének, hogy a reverendának nem szabad visszatartó erőt képeznie az önmagát keresztényként és konzervatívként azonosító söpredék szemében – ezúttal is nagyjából annyi tiszteletet tanúsítottak Isten szolgájának, amennyit Szamuely elvtárs és Megadja testvér a hőskorban, amikor az ideológiai harc még az igazi volt. »Mit szól bele? Hisz nincs is gyereke! Nem is pedagógus! Milyen hülye, hogy nem tudja: igenis van LMBTQ-lobbi! Takarodjon az egyházból ez a libernyák!« Ilyen és ehhez hasonló nívójú vélemények repkedtek szigorúan a kereszténység és a magyar gyermekek védelmében.

Jelzem, hogy Hodász atya két állítása közül az első, mely szerint ő nem tudja, létezik-e LMBTQ-lobbi, mindössze arról szólt, hogy ez a mozgalom nem egy lobbi, magyarán nem egy érdekcsoport. Ebben pedig Hodász Andrásnak olyannyira igaza van, hogy azt, ami ellen a kormányzat népszavazást rendez, kifejezetten a transzlobbinak egy pár éve még radikális, de ma már mainstream ága veti fel és szorgalmazza – s ez az ügy olyannyira megosztja az LMBTQ-mozgalmat, hogy számtalan, homoszexuálisokat és leszbikusokat tömörítő szervezet, továbbá baloldali és liberális értelmiségiek tömege vitatja, miközben nap mint nap olyan tárgyban lobbiznak, mint a melegházasság vagy az egyneműek örökbefogadáshoz fűződő joga.

Mindennapos és súlyos, elvi konfliktusokat vállalnak a woke-szellemiség fundamentalistáival, akiknek a megátalkodottsága nem mellesleg kísértetiesen emlékeztet az Orbán-rendszer szélsőjobboldali propagandistáinak fanatizmusára: túlérzékenyek, minden kicsit is autonóm véleményben támadást szimatolnak, céljuk az övéktől eltérő álláspont eltörlése és az azt hangoztatók erkölcsi megbélyegzése. A kormányzati média verőemberei azért gúnyolják Hodász Andrást, azért ismételgetik magabiztos és kitartó agresszivitással az ostobaságaikat, mert ez a pap azt merészelte mondani: nem tudja, hogy az, ami ellen ők épp szabadságharcolnak, létezik-e vagy sem. Nem hagynak semlegességet, nem hagynak harmadik utat, egyetlen civilt sem engednek békében elvonulni. Senkinek nem lehet joga kimaradni ebből a konfliktusból, senkinek nem lehet joga nem tudni, hogy van-e tárgya, vagy nincs, hisz nem kisebb magyar és nem kisebb keresztény mutatott rá a nemzet önvédelmének soron következő ütközeteként, mint Habony Árpád, az ibizai honmentő.

Hodász András másik, kormánymédia-szerte citált kijelentése szerint az a legfontosabb, hogy a gyerekek boldogok legyenek, hogy figyeljünk rájuk, hogy ne hagyjuk őket magukra, és minden csak ezután jöhet, még az olyan alapvető ügyek is, mint a gyíkemberek támadása az óvodások nemi jellege ellen – ez pedig színigaz: olyan állítás, amellyel keresztény ember, civilizált ember, bármilyen értelemben normális ember nem száll vitába. Ebben a jó szándékot, a krisztusi szeretetre irányuló törekvést, az arany középút keresését nem meglátni szellemi és lelki vakság, nem tudomásul venni hallatlan cinizmus. Hodász atya nem vitatta el a szélsőjobb igazságait, mert bizony azok is megvannak, hisz tényleg létezik radikális és agresszív, társadalomtudománynak feltüntetett genderideológia, és a nyugati féltekén valóban megfigyelhető egy beteges kultusz a nemváltó műtétet vállaló, »bátor« kisgyerekek iránt – de azt, hogy Hodász András miként kerül egy csomagba ezekkel, csak a politika segédcsapatává züllött értelmiségiek polgárháborús megszállottsága értelmezi. Csoportosan rohamoznak a Sturmabteilung melegbárokból egyébként ismerős, szélsőjobbos legényei, hogy alaposan megrugdalják az okoskodó papot, és kifejezzék, hogy a korszellem a weimari köztársaság utcáin és terein csak nekik meg a szélsőbaloldali Roter Frontkämpferbundnak osztott lapot.

Hallatlanul büszke vagyok Hodász Andrásra, akivel korábban nekem is volt vitám egy általam kifogásolt kijelentése kapcsán. Hitet és tanúságot tett a meggyőződése mellett, s azóta némán tűri, hogy a hitetlen pogányok, a szemforgató farizeusok és a ravaszdi pénzváltók nyilvánosan megkövezzék. Bűne csak annyi, hogy valódi problémáról akart beszélni a kormány hecckampánya helyett – ez azonban nincs megengedve a törzsi gyűlölködés közegében, ahol mindössze kétféle őrület, az abszolutizálás hisztériája és a tagadás tébolya elfogadott.”

Nyitókép: MTI/Komka Péter