Volt olyan rokon, aki dolgavégezetlenül távozott, mert egyszerűen nem volt nála elég pénz. A hozzátartozók sokszor a nyaralásuk idejére hosszabb időre is őrizetbe adták beteg rokonukat, aminek az ellentételezése a szokásjog alapján a páciens ez idő alatt folyósított nyugdíja volt. Ha elmaradt az ellentételezés, a pszichiátria küldte is az úgynevezett „örömpapírt”, amiben rögzítették, mikor érkezik haza a mentő a beteggel. Volt olyan is, természetesen, aki akarata ellenére került az intézetbe, a gyógykezelésének indokát pedig akkoriban az úgynevezett bírói szemle ellenőrizte. Ez nagyjából úgy nézett ki, hogy a szakértő feltette az ominózus kérdést: „Jól van drága?” Majd választól függetlenül két perc alatt megállapította: „a beteg gyógykezelése továbbra is indokolt”.
Hogyan nézett ki a benti élet?
Ma már nem így van más intézményekben, de a Lipóton az akut felvételes pszichiátriák zártosztályként működötek, ami azt jelentette, hogy csak parksétára mehettek ki a betegek a kertbe. A kilincs nélküli csapódó ajtókat az intézmény személyzete úgynevezett drukkerekkel, egyfajta csőkulcsokkal nyitotta-zárta, „ez az eszköz különböztette meg az őrzőket a betegektől” – meséli Vizi. Ami a társasági életet illeti, nem sok mindent lehetett csinálni bent a cigarettázáson, a kerti sétán és a büfé látogatásán kívül. Utóbbi kettőhöz sétacédula is kellett.
Intim szobák nem voltak, így a szexuális életüket a parkban élték a páciensek,
„volt, aki szerelemből, volt, aki pénzért vagy cigarettáért”. Vizi felidézte, hogy egy alkalommal az egyik beteg zacskót kért tőle, majd, amikor az orvos nyújtotta a reklámszatyrot, a páciens azt azzal utasította el, hogy túl kicsi. „Esett az eső, a légyotthoz terítették volna le a földre; én akkor raktam össze, mi folyik a parkban” – emlékszik vissza a jogász-pszichiáter.
Az intézményben a betegek munkát is vállalhattak: ételért vagy terápiás pénzért cserébe segíthettek például a takarításban, de volt munkaterápia is, ahol meglehetősen monton munkát lehetett végezni, vagy éppen ki lehetett takarítani a személyzet autóját is, amiért természetesen a személyzet fizetett is, annyit, mint amennyit az autómosóban fizetett volna. „Meg lehetett bízni a betegekben, soha egy karcolás nem volt az autómon, és soha úgy nem csillogott, mint amikor ők suvickolták ki. Akkor azt mondtam: na, ennyit a pszichiátriai betegek teljesítményéről alkotott előítéletekről” – teszi hozzá Vizi. Az orvos-beteg kapcsolat tekintetében Vizi elmondja, nem tesz jót a terápiás kapcsolatnak, hogy Magyarországon, nyugati példákkal ellentétben, az orvos egyszemélyben az őrző és a gyógyító is, tehát ő mondja meg, hogy mikor mehet a páciens például parksétára, vagy haza.