Sokakat igencsak meglep az ön változása, vannak, akik kételkednek a valódiságában.
Változás? Ha nem is ennyire konkrétan, tudatosan és magabiztosan, de sosem rejtettem véka alá, hogy honnan jövök, és azt sem, hogy istenhívő vagyok. 2015 környékén hirtelen feltűnt, hogy sokan büszkék az identitásukra, és az az egyszerű kérdés fogalmazódott meg bennem: nekem miért kell rejtegetnem azt, ami vagyok, amit otthonról hozok? Miért van az, hogy ha hangot adok a saját értékeimnek, akkor bizonyos körökben támadásoknak és negatív megjegyzéseknek vagyok kitéve? Nyoma sem volt elfogadásnak, folyton azt éreztem, hogy minden, ami engem meghatároz, az ócska, proli, parasztos, buta és beszűkült. Tévedtem, amikor úgy gondoltam, attól leszek menő vagy trendi, és akkor zárkózhatok fel ezekhez az intellektuális körökhöz, ha mindazt, ami valójában vagyok, háttérbe szorítom.
Milyen körökről beszél?
Nem árulok zsákbamacskát, az egyik ilyen a színházi világ volt. Amikor bekerültem ebbe a közegbe, egyedül éreztem magam, azt hittem, velem van a baj. Kevés ember volt, aki támogatott, aki miatt úgy éreztem, végig tudok csinálni egy-egy próbaidőszakot. A legkülönfélébb típusú emberekkel ismerkedtem meg, akikben az volt a közös, hogy „elfogadók”, persze ez mindig csak addig tartott, amíg nem kerültem porondra. Buta kis parasztlánynak éreztem magam, akit folyton leminősítenek. Végül jött a fordulat, rájöttem, nem velem van a baj. A zenébe menekültem, az segített átvészelni ezt az időszakot. Népdalokat énekeltem terápiás jelleggel, és elkezdtem pszichológushoz járni.
Tévedtem, amikor úgy gondoltam, attól leszek menő, ha mindazt, ami valójában vagyok, háttérbe szorítom”
Közben kifelé meg eljátszotta az önnek kitalált karaktert: Tóth Gabit, a tetovált, vadóc lányt? Mostanra lett elege?
Huszonkét éves koromban idegösszeomlásom volt. Hat évig bírtam, addig telítődött a lelkem. Negyvenhét kilóra fogytam. Tizenhat éves voltam, amikor beválogattak egy tehetségkutató versenybe, azt sem tudtam, mi fán terem ez a világ, öt órán át olvastattak velünk egy szerződést egy irodában. Azt mondták, benne lehetünk a műsorban, de csak ha aláírjuk a papírokat. Utána a húspiacra kerültünk, eladtak minket menedzsmenteknek, nem volt egy szabad, saját döntésünk, amíg le nem járt a szerződés. Volt olyan iroda is, amelyik cicababát akart belőlem csinálni – póthaj, dekoltázs, hiszen úgy eladhatóbb minden. Miközben én világéletemben tarisznyás, batikolt és nemezelt cuccos lány voltam. Azt sem tudtam, merre vagyok arccal. Ráadásul a műsor alatt találkoztam olyan sajtósokkal, akik anyáskodók voltak, kedvesnek és őszintének tűntek, én meg elsírtam nekik a bánatomat, hogy fogalmam sincs, miből fog megélni a családom, annyira szegények vagyunk, muszáj hazaadnom pénzt, különben ki fognak lakoltatni bennünket. Egy hét múlva címlapon volt az összes beszélgetés. Mindent eladtak. Ezekből a beszélgetésekből évekig elvolt a bulvár.
Sokszor mondta már, hogy mennyire hálás a szüleinek, amiért mindenben támogatták önt és a nővérét. Immáron anyaként mennyire látja az ő felelősségüket?
Egy percig sem tudom őket okolni, fogalmuk sem volt, mibe keveredtünk. Amikor megtudtuk, hogy benne vagyunk a Megasztárban, olyan volt, mintha megnyertük volna a lottót. Végre lesz lehetőség kitörni! Anyuék attól féltek, hogy a két tehetséges lányuk ott fog elkallódni Tapolcán. Ennyit láttak az egészből. Úgy voltak vele, ha kell, mindent eldobnak, csak a mi álmaink valóra válhassanak. Aztán kiderült, hogy ez buborék, látszatvilág. Két kamionnal jártuk az országot, ötvenezres tömegek voltak a koncertjeinken, feldöntötték a buszunkat, letépték a ruhánkat, az LG vezérigazgatója személyesen adta át nekünk a legújabb telefonokat, amilyeneket máshol még nem is lehetett kapni. Aztán egyszer csak vége lett a műsornak, és ott ültünk, hogy nincs munka; szerződés viszont van, ami köt minket, így sehova nem mehetünk.