A magyarok harcosnak születnek – Marco Rossi a Mandinernek

Pálfy Dániel Ábel interjúja a Mandiner hetilapban.

A stábjával azt ígérték, amennyiben kijutnak az Európa-­bajnokságra, megtanulnak magyarul. Hogy áll a nyelvtanulással? 
Éppen a múlt héten vágtunk bele a tanfolyamba a feleségemmel. Az ábécével kezdtük, és már most nagy bajban vagyunk. Negyven betű, és ki tudja, hány hangzó… Te jó ég! (Nevet) Heti kétszer járunk, alkalmanként nagyjából két órát. Nem tudom, elég lesz-e, hogy képes leszek-e megtanulni ezt a nehéz nyelvet, de mindent megteszek érte. A legrosszabb esetben legalább kicsit jobban fogom érteni a magyarokat.

A 2020-as esztendő talán az utóbbi évtizedek legsikeresebb időszaka volt a magyar labdarúgás számára. A válogatott kijutott az Eb-re, megnyerte csoportját a Nemzetek Ligájában, és az évben a legtöbb helyezést előrelépve elérte a negyvenedik helyet a világranglistán. Melyik a legnagyobb eredmény?
A legfontosabb számunkra, hogy kvalifikáltuk magunkat az Európa-bajnokságra. Ez most igazán lényeges, mert 
Magyarország az Eb egyik rendezője. Nem akarok túl erős kifejezést használni, de ha nem játszhatnánk egy ilyen kiemelt jelentőségű hazai rendezésű tornán, picit szégyellhetnénk magunkat. Nagyon boldogok és büszkék vagyunk, hogy ott lehetünk. Szeretnénk – a fiúk biztos még nálam is jobban vágynak rá – jó teljesítménnyel, élvezetes játékkal örömöt szerezni a szurkolóknak, de természetesen tisztában vagyunk azzal, hogy a világ mostani legjobb csapatai közül hárommal is megmérkőzünk. Kemény lesz, de azzal a gondolattal kell pályára lépnünk, hogy büszkévé tehetjük a szurkolókat, és ilyen körülmények között is jók tudunk lenni.

Melyik volt a 2020-as év legfontosabb meccse? 
A végeredményt tekintve az Izland elleni, hiszen azon harcoltuk ki, hogy részt vehetünk az Eb-n. Az első meccs, a Törökország elleni idegenbeli győzelem is legalább annyira fontos volt, mert az adta meg az önbizalmat, ami meghatározta a játékunkat, és hozzásegített a jó eredményeinkhez.

Hogyan reagált Szoboszlai Dominik góljára az Izland elleni meccs utolsó percében?
A mérkőzést otthonról néztem a feleségemmel, mert épp koronavírusos voltam. Azután, hogy a 88. percben Loïc Nego, vagyis Nego Lajos góljával kiegyenlítettünk, a kispadon ülő Gera Zolival és Cosimo Inguscióval, az asszisztensemmel arról beszéltünk, milyen cseréket hajtsunk végre, hogy a hosszabbításban a legmegfelelőbb játékot tudjuk játszani. Aztán hirtelen jött Dominik, és egy hihetetlen góllal eldöntötte a továbbjutást. Csodálatos pillanat volt, leírhatatlan! A feleségemmel összeölelkeztünk, és ugráltunk örömünkben. Persze csak óvatosan, mert a térdemmel problémáim vannak…

Személyes sikereket is elért, hiszen tavaly a kilencedik helyre rangsorolták a világ szövetségi kapitányai között, Magyarországon pedig az év edzőjévé választották. Mit jelentenek önnek ezek az elismerések?
Az év edzője cím óriási elismerést és örömöt jelent, hiszen nemcsak a labdarúgóedzők, hanem az összes olimpiai sportágban dolgozó szakember is ringbe száll a címért. Tudjuk, a magyar sportoló nemzet, és bár Magyarország kis ország, minden olimpián a legjobb tíz-tizenöt között szerepel az éremtáblázaton. Gondoljunk bele, mit értünk el a többiekkel szemben: kijutottunk az Eb-re – miközben más sportágak képviselői tornákat nyernek. Ott van például Tomi (Märcz Tamás, a férfi vízilabdások szövetségi kapitánya – a szerk.), aki Európa-bajnok lett a csapatával. Össze sem lehet hasonlítani a két eredményt! Szóval a győzelemre kizárólag azért volt esélyem, mert a foci a legnépszerűbb sportág a világon. Ezzel együtt is nagyon büszkévé tesz a díj. Egyúttal szeretnék minden jelöltnek gratulálni, mindannyian fantasztikus eredményeket értek el. Ez sokkal fontosabb, mint az, hogy a szövetségi kapitányok világranglistáján a kilencedik lettem. Már csak azért is, mert az utóbbi biztosan nem tükrözi a valóságot.

Biztos vagyok benne, hogy ha eddig még nem keresték is meg, előbb-utóbb hívják majd nagy csapatokhoz. Meddig marad a magyar válogatott edzője?
Nem fogok mellébeszélni, számos – pénzügyi szempontból is – megfontolásra érdemes ajánlatot kaptam az utóbbi időszakban, de visszautasítottam őket, mert úgy gondolom, a labdarúgásban, mint minden egyéb területen, a lojalitás az egyik legfontosabb dolog. Még akkor is, ha ez olykor anyagi vagy egyéb hátránnyal is jár. A hűség, a büszkeség és a fegyelem számomra a legfontosabb értékek közt szerepelnek. Ezeket nem adja fel az ember pénzért.

Ahogy utalt rá, a válogatott idén nehéz ellenfelekkel néz szembe. A világbajnok Franciaország és az Európa-bajnok Portugália mellett az angol, a lengyel és a német nemzeti tizenegy ellen is játszunk. Képes lehet a csapat megismételni a tavalyi sikereket?
Tavaly is nagyon erős ellenfeleink voltak, ha a játékosok piaci értékét nézzük, Törökország és Szerbia is jóval nagyobb erőt képvisel nálunk – és itt nem pár millió eurós különbségről van szó. Ezek a csapatok jelentik nagyjából a középmezőnyt, mi pedig idén a világfutball krémje ellen fogunk játszani. Franciaország a második, Portugália talán az ötödik, Németország pedig a tizenharmadik helyen áll a világranglistán. Álmodhatunk, sőt álmodnunk is kell győzelmekről, mert anélkül esélyünk sincs, de a földön kell járnunk, és csak egyféle hozzáállást tanúsíthatunk: nem követhetünk el taktikai hibát e csapatok ellen. Az, hogy sikerül-e jó eredményt elérni, sok tényezőtől függ, végső soron azonban a játékosok minősége a legfontosabb. Ha túl nagy a színvonalbeli különbség a csapatok közt, akkor az erősebb fog nyerni. De még ha nem mi vagyunk is az erősebbek – mert papíron így van –, küzdenünk kell, és nem szabad megijednünk az ellenfeleink nagynevű játékosaitól. Ezt szeretném látni a fiúktól, és biztos vagyok abban, hogy a szurkolók is erre vágynak. Reméljük, hogy az Eb-re már megnyithatnak a sportlétesítmények, és telt ház előtt játszhatjuk majd a mérkőzéseket. Csodálatos lenne!

Mit szól a világbajnoki selejtezőcsoportunkhoz? Mennyi esélye van a válogatottnak kijutni a vb-re?
Nehéz csoportba kerültünk. Anglia a legjobbak közt van, más szintet képvisel, mint a csoport többi tagja. Lengyelország válogatottja is kiváló csapat, de ha minden összeáll, akkor hiába a papírforma, szerintem képesek lehetünk legyőzni. Ne felejtsük el, hogy itthon sikerült már győznünk Horvátország és Wales ellen is. Az albán csapat mögöttünk áll a világranglistán, de nagyon kemény ellenfél. Jól ismerem a szövetségi kapitányukat és több játékosukat is, aki az olasz bajnokságban szerepel. Lehet, hogy nincsenek a legerősebbek között, de jó csapatot alkotnak, amellyel még a lengyeleknek és az angoloknak is meggyűlhet a bajuk. Minden tiszteletem mellett San Marino és Andorra ellen kötelező a győzelem. Megtapasztaltuk korábban, hogy ha alábecsüljük az ellenfelünket, akkor keményen megizzaszthat minket, szóval mindenkire oda kell figyelnünk, és végig koncentrálnunk kell. Az első meccs a lengyel válogatott ellen fontos lesz, egy esetleges győzelem az üzemanyagunk lehet a sikeres Eb-szerepléshez és persze a vb-re való kijutáshoz.

Azt mondja, otthonra lelt Magyarországon. Mi köti ide?
2012-ben jöttem először Magyarországra, és az első pillanattól kezdve nagyon jól éreztem magam. Még úgy is, hogy egy szót sem beszéltem magyarul, és sokan nem tudtak angolul, így elég nehézkes volt a kommunikáció. Amikor látták a magyarok, hogy külföldi vagyok, akár kézzel-lábbal próbáltak segíteni, hogy megértsük egymást. Sok hasonlóságot érzek az olasz és a magyar emberek karaktere, életmódja között. A magyarok elsőre picit zárkózottabbnak tűnnek – vagyis kevésbé nyitottnak, mint az olaszok –, de ha lépésről lépésre megismeri őket az ember, rájön, hogy mindent lehet rájuk mondani, csak azt nem, hogy ridegek.

Van közös a magyar és az olasz futballkultúrában, például a szurkolók vagy a játékosok mentalitásában?
Mindig elmondom a játékosaimnak, biztos vagyok benne, hogy egy dolog megvan bennük: az pedig a küzdőszellem. A magyarok harcosnak születnek. Ez a génjeikben van, hiszen rengeteget kellett küzdeniük a történelem során. Az őseik ott voltak a legjobb harcosok között. Ez a mentalitás nem hiányozhat a labdarúgásból sem, az egyik legfontosabb tényező a sportban. Lehetsz tehetséges, de a talentum nem rajtad múlik, az Isten áldása. Vannak játékosok, akik ebből többet kaptak, mások kevesebbet. Én például nem voltam különösebben tehetséges játékos. Átlagos voltam, mégis a legtehetségesebb játékosokkal játszottam együtt akkor, amikor az olasz liga volt a világ legerősebb bajnoksága. Ez kizárólag a hozzáállásomnak, a mentalitásomnak és az erőfeszítésemnek volt köszönhető. Nem követelhetek mindenkitől extra technikai megoldásokat, de kivétel nélkül elvárom a fiúktól, hogy ha pályára lépnek, az első pillanattól a hármas sípszóig harcoljanak a győzelemért.

Hogyan sikerül ezt a harcos hozzáállást elérni a játékosoknál?
Ez megvan bennük, nekem csak elő kell hoznom belőlük. A csapatunkban a srácok mindig inkább aktívan szeretnek játszani. Ha a labda az ellenfélhez kerül, akkor sem szeretnek visszaállni védekezni, inkább letámadják az ellenfelet, nyomást gyakorolnak rá, hogy visszaszerezzék. Ez a jó értelemben vett harcos mentalitás kell ahhoz, hogy sikeresek legyünk. Az nem működik, hogy várunk, és majd meglátjuk, mi lesz. A mérkőzéseken persze sokszor előfordul, hogy védekeznünk kell, de nem mindegy, hogy passzív módon tesszük meg vagy kellő agresszivitással.

A labdarúgásunk gazdag múltja miatt a magyar emberek nagyon ki vannak éhezve a sikerre. A szurkolói attitűdöt talán ezért egyfajta kettősség jellemzi: ha jól megy a csapatnak, akkor mindenki optimista, és elhiszi, hogy bárkit le tudunk győzni, ha gyengébb eredmények születnek, azt mondják, nincs jövője a magyar focinak. Milyen lenne az egészséges szurkolói hozzáállás?
Mint mindenütt, itt is a jó eredmények táplálják a szurkolók lelkesedését. Egy hónap elteltével senki nem arra emlékszik, hogyan játszott a csapat, hanem az eredményre. Például amikor 2019-ben Szlovákiától kikaptunk itthon 2-1-re, hetven-hetvenöt percig kifejezetten jó meccset játszottunk. A teljesítményünk alapján sokkal jobban megérdemeltük volna a győzelmet, mint a szlovákok. De mi marad meg a statisztikákban? Hogy kikaptunk. Tudom, hogy nagyok az elvárások. Az Aranycsapat idejében Magyarország a világ legjobbjai között volt, ezt minden magyar tudja, még a legfiatalabbak is, a szüleik, nagyszüleik elmesélték nekik. Egy nemzeti csapat eredményei sokszor azon múlnak, hogy adott időszakban mennyi tehetséges labdarúgó játszik egyszerre. A spanyol válogatott például nyolc-tíz éve a legjobb volt a világon: Iniesta, Xavi, Ramos, Casillas, és még sorolhatnám, milyen csodálatos játékosok alkották. Manapság Belgium és Franciaország van hasonló helyzetben. Nehéz megjósolni a jövőt, mert nem tudjuk, mikor mennyi tehetség fog születni Magyarországon. Jelenleg a negyvenedik helyen állunk a világranglistán, már ezzel is közelebb vagyunk a legjobb időszakok szintjéhez. 2012 óta követem a magyar bajnokságot, sokat fejlődött az élvonal. Ugyanez igaz a válogatottra. Jó úton járunk tehát, de még mindig nem tartunk ott, ahol a helyünk van. Remélem, ez nemsokára változni fog.

Biztosan ismeri a mondást, hogy Magyarország a tízmillió szövetségi kapitány hazája. Mit gondol erről? Tényleg mindenki mindent jobban tud nálunk?
Általában nagyon érdekel, hogy mit gondolnak az emberek a fociról és a válogatottról. Ez fontos, mert a labdarúgás az embereké, az életükhöz tartozik, befolyásolja az érzéseiket. Sok velünk kapcsolatos hozzászólást olvasok különféle sport­oldalakon és a közösségi médiában, de amikor kiküldöm a meghívókat a következő meccsre, befejezem a kommentek követését, mert nem akarom, hogy a szurkolók véleménye befolyásolja a döntéseimet – ami egyébként néha még győztes meccseket követően sem túl pozitív. Tíz emberből heten elismerik a munkánkat, de hárman még az eddig elért eredmények után is kritikusak. Persze mindenkinek lehet véleménye mindenről, most például valamennyien kicsit virológusok lettünk, és mindent jobban tudunk. Az viszont nincs rendben, ami például Olaszországban történt, amikor Marcello Lippi csapata 2006-ban megnyerte a világbajnokságot: a szövetségi kapitány még a vb-győzelem után is kapott kritikákat. Olaszországnak nagyjából hatvanmillió szövetségi kapitánya van. Ehhez képest szerencsés vagyok az itteni kilenc-tízmillió „kollégával”.

Azt mondja, hogy külön kell választani a focit és a politikát. Lehetséges ez Magyarországon, ahol így vagy úgy a politikusok is rendszeresen foglalkoznak a labdarúgással? Például a miniszterelnökről mindenki tudja, hogy a kedvenc sportága. 
Azért nem beszélek politikáról, mert nem értek hozzá, és nem szeretnék hülyeségeket mondani. Azt látom, hogy Magyarországon mindenki, de tényleg mindenki rajong a fociért. A politikusok is, ami természetes, hiszen ők is emberek, részei a nemzetnek.

A 2016-os Eb-n elért sikeres szereplés szinte nemzeti egységet teremtett, az emberek önfeledten ünnepeltek együtt a budapesti Nagykörúton. Lehet, hogy a válogatott jó szereplésének hatása túlmutat a labdarúgáson?
Ebben biztos vagyok. Magyarországon tapintani lehet az összetartozást, az érzést, hogy magyar vagy, egy nemzethez tartozol. Ahogy a válogatott egyik jelmondata szól: „Csak együtt!” Ez olyasmi, amit a bőrödön érzel. Mondok egy példát: a kézilabda-válogatott múlt heti meccsét milliók nézték meg, pedig biztos, hogy sokan alig értenek a kézilabdához. Egy ideje zárt kapus meccseket játszunk, és sajnos nem élhetjük át azokat a pillanatokat, amikor az egész stadion felállva énekli a himnuszt, vagy amikor megszólal a „Ria-ria-Hungária”… Odavagyok azért, ilyesmi csak itt történik. Szeretem, hogy a magyarok emlékeznek a múltjukra, fontos az identitásuk, sokkal inkább, mint bárhol máshol.

Címlapfotó: Földházi Árpád