CPAC: Amerika elsőszámú konzi dzsemborija

Ahogy arról mi is beszámoltunk, az Alapjogokért Központ igazgatója, Szánthó Miklós Washington D.C. mellett vett részt az amerikai konzervatív ökoszisztéma és a Republikánus Párt seregszemléjén, a Conservative Political Action Conference-en (CPAC). Mindössze pár órával Donald Trump dörgedelmes beszéde előtt jelentette be, hogy az American Conservative Unionnal (ACU) közösen Magyarországra hozzák a CPAC-et – a szervezésben pedig részes lesz a Mathias Corvinus Collegium is. A showelemekkel tarkított konzervatív esemény budapesti témái között kiemelt helyen fog szerepelni a nemzeti lét megóvása a törtető liberális globalizmus támadásaival szemben. 

A Központ igazgatója a kinti rendezvényen arról beszélt, hogy össze kell érnie az „európai nemzeti-konzervatív ébredésnek” és az „amerikai jobboldal reneszánszának”, annak érdekében, hogy „újra együtt tegyék naggyá a nyugati civilizációt”. Bár a CPAC az USA-ban valóban világhírű, de valóban az-e aminek hívják: a konzervatívok nagyszabású és befolyásos seregszemléje, egyféle republikánus „ellen-Woodstock”?

Mi is az a CPAC? A legnagyobb konzervatív esemény a világon, az amerikai giga-Tusványos

A CPAC-et sokan összekeverik a nagyon hasonló nevű a (Super)PAC-ekkel, azaz a „political action committee-kkel”, mely szervezetek az USA-ban mind a republikánus, mind a demokrata oldalon kampánypénz- és adománygyűjtésre használatosak. A CPAC-nek, azaz a Conservative Political Action Conference-nek („Konzervatív Politikai Akció Konferenciának”) azonban ehhez semmi köze. Utóbbi ugyanis egy Amerika, de valószínűleg az egész világ egyik legfajsúlyosabb konzervatív, jobboldali eseménye, pontosabban eseménysorozata. Alapvetően belpolitikai fókusszal bír, de a Föld minden tájáról érkeznek vendégek, újságírók, politikusok és gondolkodók. Egy igazi amerikai politikai show-val van dolgunk, ami a vizualitásközpontú modern tömegdemokráciákban használatos legmodernebb technikai elemek kíséretében igazi nagyágyúkat hoz el az akár 5 ezer dolláros jegyet megfizető hallgatóság tagjainak (van „sétálójegy” is, az 300 dollár). A konferencián idén például olyan nagy nevek is megjelentek, mint például Nigel Farage vagy Mike Pence, nemkülönben Donald Trump, aki mellett a zárónapon mondott majdnem 2 órás, de standup-elemekkel sűrűn tarkított gigabeszédet.
 
Talán nem túlzás azt mondani, hogy a CPAC egy konzervatív politikai „ellen-Woodstock” – nyilván drog, lealjasulás és orgiák nélkül. A felszólalók és közönségük is az amerikai konzervatív oldal széles spektrumát fedik le, a libertariánusoktól a mérsékelteken át egészen a neokonzervatívokig: bár tény, idén és tavaly a rendezvény már erősen „trumpiánus” legkörben zajlott. Egy résztvevő pedig, ha végig marad és jól használja ki az eltöltött időt, túlzás nélkül állítható, hogy az amerikai jobboldali politika szakértőjeként távozhat négy nap után.

Magyar viszonylatban leginkább talán Tusványoshoz hasonlítható az egész dzsembori, bár persze a lépték és a stílus amerikai. A jobboldali gondolkodású emberek számára az esemény viszont az erdélyi rendezvényhez hasonlóan egyedi lehetőséget biztosít arra, hogy megújítsák barátságaikat, megosszanak egymással információkat, megvitassák nézeteiket, új politikai kezdeményezéseket ismerjenek meg vagy vessenek fel, lássák politikai példaképeiket vagy egyszerűen csak feltöltődjenek jobboldali barátaik társaságában. 

Ott van például a „CPAC Central”, ami, mint valami konyha- vagy esküvőkiállításon, tényleg felvonultatja a republikánus-jobboldali think-tankek, sajtótermékek, ifjúsági és pro-life szervezetek színe-javát – pontosabban azok kiállítóstandjait. A több tucat kiállítási ponton ismerkedhetnek meg a látogatók a számtalan támogatószervezet kiadványaival, elemzéseivel, dokumentum-kisfilmjeivel vagy egyszerűen csak degeszre tömhetik a zsebüket a különböző repiajándékokkal, mint például egy „Socialism sucks” vagy egy, a republikánus elefántot ábrázoló, mobiltelefonra applikálható kártyatartóval. Az idei rendezvény központi témája egyébként az „America vs. socialism” volt – azaz a „repik” harca a demokratákkal. 

De van itt hosszú médiasor is, ahol bárki belecsöppenhet a majdnem 40 konzervatív televíziós, rádiós vagy netes élő adásába, nemritkán úgy, hogy egy mikrofont dugnak az orra alá, hogy ugyan ossza már meg véleményét a nap főeseményéről, vagy arról, szerinte hogyan lehetne megváltani a világot a szabadság, családi értékek és józan ész nevében. Sok résztvevő, ha egy kicsit szélesebb kapcsolatrendszerrel bír, a CPAC idejére időzíti hivatalos (vagy félhivatalos) találkozóit, megbeszéléseit a legfontosabb partnereivel, így kongresszusi képviselőkkel, szenátorokkal vagy az elnöki adminisztráció tagjaival. Találkozási pont a rendezvény a konzervatív kutatóintézetek és agytrösztök számára is; nem ritkán az ilyen szervezetek a CPAC-re kalibrálják a legfontosabb bejelentéseiket, mint például az idei banzáj egyik kiemelt szponzora a konzervatív Heritage Foundation. 

Az American Conservative Union – az amerikai konzervatív keménymag összekovácsolása

A CPAC-et szervező ACU 1964 óta foglalkozik a konzervatív politikai célok előmozdításával. A ’60-as évek nem voltak éppen kegyesek az amerikai konzervativizmus számára: akkori kulcsfigurájuk, és mind a mai napig szimbolikus alakjuk, Barry Goldwater katasztrofális vereséget szenvedett az 1964-es elnökválasztásokon. Ez a mélypont ihlette az ACU létrehívását, hiszen az amerikai konzervatívok eltökélték, hogy a súlyos vereség sem szolgáltathat okot arra, hogy feladják meggyőződéseiket – eldöntötték, harcolni fognak azért a jövőért, amiben hisznek. Mint kiderült sikerrel. 

Az ACU mára már komoly befolyással bír. Hatásuk jelentős a törvényhozásra, hiszen napi kapcsolatban állnak a választott republikánus politikusokkal, de még a középre húzó demokratákkal is. Az ő támogatásuk nélkül aligha tarthatja meg a székét olyan politikus, aki konzervatív többségű körzetben indul. A szervezet elnöke jelenleg Matt Schlapp, aki egykoron George W. Bush tanácsadója volt, az ügyeket napi szinten szintén egy volt fehér házi – és kongresszusi, valamint szenátusi – múlttal bíró „mindenes”, Dan Schneider intézi. Mindketten elég erősen republikánusok konzervatív keménymagjából jönnek, ami persze nem túlzottan meglepő.

A CPAC új lendületet adott az amerikai konzervatívoknak

A CPAC-et először 1974-ben rendezték meg. A programbeszédet az a Ronald Reagan tartotta, aki akkor még „csak” Kalifornia kormányzója volt, később az Egyesült Államok legendás elnöke lett és mindmáig a Republikánus Párt, valamint az amerikai konzervativizmus legkiemelkedőbb alakjai között tartják számon. A ’90-es évek végéig a hangsúly egyértelműen a fiatalok megszólításán és konzervatív mozgalomba való bevonásán volt. A 2000-es években már a konzervatív nagyágyúk rendszeres szereplésesnek köszönhetően az idősebb korosztályok is nagy számban mentek el személyesen is átélni a „CPAC-élményt”. A 2019-es eseményen már közel 20 ezer érdeklődő vett részt minden korosztályból és 25 millió amerikai követte élőben. A rendezvényről helyszíni jelentkezésekkel számolt be a FOX News, a CNN és más csatornák. A konferencia egészét az ACU interneten élőben közvetítette.

Túlzás nélkül lehet állítani, hogy az amerikai konzervatív politika gigászai szólaltak fel az évek során a CPAC-en, de Ronald Reagan neve szinte egybeforrott a konferenciával. Matt Schlapp szerint is a CPAC létrejöttének egyik eredeti célja Ronald Reagan elnöki ambícióinak előmozdítása volt. 1974-1988 között Reagan sorozatos vendége és felszólalója volt a rendezvénynek, de az idősebb és ifjabb Bush elnökök is rendre felszólaltak. 

A Republikánus Párt más nagyjai is rendszeresen jártak, járnak CPAC-re, Newt Gingrich volt házelnök, Bill Clinton nemezise sokszor szólalt fel, igen nagy sikert aratva csípős humorával. Ron Paul és fia Rand szintén gyakran fellelhető résztvevők – a két libertariánus politikus és volt elnökaspiráns mindig megpróbált a republikánus mozgalom „legjobb angyalaihoz” szólni, hangsúlyozva a monetáris fegyelem és az szövetségi államapparátus kordában tartásának a fontosságát, de Ted Cruz is szinte minden évben jelen van, csakúgy, mint szenátorok és kongresszusi képviselők egész sora. 

Kétségtelen tény, hogy az elmúlt három évben a CPAC közönsége legnagyobb rajongással az amerikai elnököt köszönti. Ez nem csak azért van, mert a CPAC, mint minden amerikai show, szereti a sikert és a győzteseket, hanem azért is, mert Donald Trump tényleg meg tudja szólítani a republikánusok teljes táborát politikai üzenetivel. Ehhez persze sokat tesz hozzá előadásmódja – ahogy idén is a nem túl nagynövésű „Minnie Mike-ot” (Mike Bloomberg), valóban igen érdekes ötleteiről híres-hírhedt „Crazy Bernie-t” (Bernie Sanders), a közismerten unalmas beszédeket tartó „Sleepie Joe-t” (Joe Biden) és indiánvért ereiben csak elvétve tudó Pocahonast (Elisabethe Warren) figurázta ki. 

Mire számítsunk a magyar CPAC-től?

Mindezek fényében valószínű, hogy valóban nagy dobás lehet a CPAC Hungary. A szervezők arra azért nem számítanak, hogy Trump vagy Pence fog szónokolni hamarosan Budapesten – de arra igen, hogy az amerikai konzervativizmus más vezéralakjai és „talking head-jei” jobban megismerkedhetnek „európai testvéreikkel”, és vice versa. Az ACU várhatóan jelentős politikai szereplőket fog Magyaroroszágra csábítani az amerikai jobboldalról, és egész biztosan magas szinten képviselteti magát az európai és a magyar jobboldal is. Várható, hogy prominens konzervatív gondolkodók látogatnak el a rendezvényre a környező országokból: Lengyelországból szinte biztosan, hiszen a legnagyobb lengyel jogi elemzőintézet, az Ordo Iuris nemrég kötött partnerségi megállapodást az Alapjogokérttal. Sőt, az MCC rendszeresen hoz is Magyarországra olyan véleményformálókat, akik a nemzeti konzervativizmus ügyének szószólói Európa-szerte. A CPAC Hungary lesz tehát az első ilyen súlyú konzervatív összejövetel az európai kontinensen, és feltételezhetjük, hogy mindez azért a mai magyar jobboldali, konzervatív szcéna egyik legnagyobb elismerését jelenti.