Pet-camino: Párdy Bence kitartó küzdelme a Tisza műanyagszennyezése ellen

Cigánd, a Tisza hazai felső szakaszának vidéke, februári vasárnap, reggel hét óra. Vijjog a rianás, a jégtáblák meghasadnak, egymásnak feszülnek a Tiszán: fagy. Párdy Bence idén tizenkettedik napja vág neki az ártéri rengetegnek. Jó húsz kilométer gyaloglást szabott ki mára magának, a cél a part mentén a magyar–szlovák–ukrán hármas határ környéke, Tuzsér. Egy mobilapplikáció segítségével – folyásiránnyal szemben haladva, Tiszafüredtől indulva – feltérképezi az ártéri erdőben, uszadékfák szorításában megbújó petpalack-temetőket, hogy tavasszal könnyebb legyen visszatérni, zsákba gyűjteni, és a szétválogatás, az újrahasznosítás helyéig eljuttatni őket. A dolognak ez a része már jutalomjáték lesz: júliustól november közepéig öt hónapot töltött a folyó árterében sátrazva, lakókocsival, kenuval, hogy a Pet Kupa nyári, Tisza-tavi szemétgyűjtő akcióját megfejelve kihalásszon még valamennyit az Ukrajnából és Romániából áradáskor lefelé zúduló szemétből. Több mint ezer zsák, darabonként hat-hét kilogramm, összesen több mint hét tonna lett a vége – Bence pet-caminójának felütése. 

Ha készülne ilyen, Bence filmjét terápiaként vetíthetnék mindazoknak, akiknek ökológiai érzékenységből az átlagosnál többet mértek, így egy nejlonszatyrokba fulladt tengeri teknősről szóló videó után sem tudnak továbbgörgetni azon az alapon, hogy mindez legalább jó messze van. Bence zarándokfilmje foroghatna fekete-fehérben, hajazhatna Wim Wenders A Föld sója című gyönyörű dokujára, a bolygó szenvedése miatt érzett fájdalmát erdőültetéssel gyógyító Sebastião Salgadóról. Itt azonban nem egy világhírű brazil fotós metamorfózisáról peregnének a képek, hanem egy harminckét éves magyar srácról, aki térben ugyan csak pár száz kilométert, valójában hatalmas utat tett meg budapesti életétől a ráckeresztúri drogrehabilitációs központon, majd az elkerülhetetlen klímaszorongáson át a petszeméthalmok felszámolásáig, a tiszai vadon lélegzethez juttatásáig.  „Ez egy rejtély a számomra / Bennünk van ez a mohóság az iránt, amibe beleegyeztünk / És azt hiszed, hogy többre kell vágynod annál, mint amid van / És amíg meg nem kapod, addig nem lehetsz szabad” – szólhatna a film végén Eddie Vedder társadalomkritikus himnusza, ha már Sean Penn 2007-es kultfilmje, az Út a vadonba zenéjeként úgyis beugrik a vadon szóra.

A drogrehabtól a Pet Kupáig

Budapest, útkeresés, útvesztés. Párdy Bence fogtechnikusként dolgozott két évig, aztán kertészszakképzésen vett részt, és tanult jelbeszédet is, de nem találta meg a létfenntartáson túlmutató célt és értelmet egyikben sem. Közben elhatalmasodott a szenvedélybetegsége is: „Tizenöt évig éltem drogokkal, alkohollal, közben így-úgy funkcionáltam a társadalomban. A végén már annyira elvesztettem a kontrollt, hogy láttam a fenyegető véget. Folyamatosan kaptam a jeleket, hogy le kell állnom, de idő kellett, hogy félre tudjam tenni a büszkeségemet, és belássam, egyedül nem megy. Felébredt bennem a vágy, hogy családot szeretnék egyszer, de ha szétnéztem magam körül, a semmit láttam. A kapcsolataim is tönkrementek. Tudtam, hogy ennél több az élet, és lépnem kell.”