„Igeneknek” tartom a befogadást, az életigenlést. Én több mint hatezer gyermekre mondtam igent, és ettől lelkileg csak gazdagabb lettem.
Azért létezik még a kenyéririgység, és nem ritkán hallani, hogy a száz éve elszakított nemzetrészek „túl sokba kerülnek”.
Az anyaország GDP-jének 1%-át sem érik el a határon túli támogatások, egyébként pedig nézzük a mi példánkat! A nálunk nevelt hatezer gyermek közül négyezren végeztek, közülük közel ötszáz az anyaországban telepedett le, ott dolgozik, adózik, nevel gyermeket. Ez például lényeges hozzájárulás, akárhogy is nézzük, egy kisebb faluval felérő nép. Ha dolgozni akaró emberek jönnek Erdélyből, az is ajándék a munkaerőhiányos országnak. Ehhez még azt is hozzáteszem, hogy engem minden jótett jobbá tett. Meggyőződésem, hogy ha az anyaország magyarjai igent mondanak a határon túli testvéreikre, azáltal ők is gazdagabbak, és többek lesznek, nem pedig szegényebbek.
De miből alakulhatnak ki az „igenek”?
Eleve a józan észből! Ha egy pásztornak azt mondjuk, hogy száz helyett lehetne akár százötven juha, megkérdezné, hogy mennyit kellene fizetni érte. Ha ingyen kapná, boldog lenne tőle. Nem kell ezen sokat filozofálni, hanem meg kell nyitnunk a szívünket egymás előtt.