Így működött a Tanácsköztársaság Kárpátalján

A Clio Intézet Tanácsköztársasággal foglalkozó történelmi rendezvényén az 1919-es vörös uralom kárpátaljai története volt a téma, amit Kosztyó Gyula történész, a Clio Intézet munkatársa mutatott be, Szakál Imre történész, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola tanszékvezető-helyettesének megjegyzései mellett.

Bödők Gergely intézeti társügyvezető bevezetését követően Kosztyó arra hívta fel a figyelmet, hogy ez a terület meglehetősen kevéssé kutatott, hiszen legutóbb 1969-ben született átfogó, magyar nyelvű tanulmány a témáról. A Tanácsköztársaság kárpátaljai története 1919. március 21-től április 29-ig tart, azaz alig egy hónapos időszakot fed le. A Clio Intézetnél Kosztyó jelenleg is dolgozik egy összefoglaló munkán, melyhez elmondása szerint 15 ezer oldal dokumentumot vizsgált meg, a kéziraton jelenleg is dolgozik.

A területről szólva a történész elmondta, hogy ekkor körülbelül 800 ezres lakosságú területről van szó, ahol a magyarok aránya 31% volt, a többség pedig ruszin volt. A korszakot erős élelmiszerhiány tette nehézzé,

például 1918 decemberében. Ebben az időszakban a szociális feszültségeket az ideérkező szocialista és kommunista agitátorok tüzelték fel, már a Tanácsköztársaság előtt is sor került egyházi szereplők, zsidók elleni erőszakra, esetenként gyilkosságokra is.

A lakosságot Kosztyó szerint értelemszerűen leginkább a földosztás foglalkoztatta, többször kezdtek az emberek spontán földosztásba és erdőfoglalásba. 1918 decemberét követően a helyzet némileg megnyugodott, miután nemzetőrség lép fel a zavargók ellen, sortüzekre is sor kerül. A tanácsköztársaság létrejötte előtti heteket csehszlovák és ukrán betörések tarkították, s ebben a bonyolult helyzetben következik a kommün kikiáltása.

A ruszin népbizottságot Stefán Ágoston népbiztos vezette, aki ilyen minőségében a forradalmi kormányzótanácsnak is tagja volt. A forradalmi kormányzótanácsnak helyi szerve is volt, a Ruszka-Krajna Kormányzótanács intézménye. Az első direktóriumok korán létrejöttek, ezek lényegében kommunista végrehajtó szervek voltak, amik szigorúan felügyelték a karhatalmat. Kosztyó négy direktóriumot sorolt fel a régióban: az ungvárit, mely az ukrán megszállás miatt Csapon működött, a beregit, a nagyszőlősit és a husztit, s természetesen nagy ruszin lakosság is hatókörük alá tartozott.

A történész elmondása szerint a helyi kommunista agitátoroknak feladatuk volt megfigyelni, hogyan működnek a március 21-e előtt létrejött tanácsok, s ha nem működnek elég jól, feloszlatni őket, illetve újakat létrehozni. A belső feszültségeket mutatja, hogy

például sérelmezték, hogy a lakossági földosztásokat nem torolta meg, továbbá hogy a magyar állam ukránoknak adott el ételt. A lakosok eredetileg örültek a kommunizmusnak, hiszen azt hitték, végre földet oszthatnak, ám ez félreértés volt. Egy kommunista agitátor jelentésében leírta, hogy amikor közölte, nem földosztás, hanem államosítás következik, a lakosok ellene fordultak, amikor pedig kijelentette, hogy a gyerekeket is „államosítani" fogják (azaz hat éves kortól az állam finanszírozná az oktatásukat), majdnem meglincselték. 

Kosztyó idézte a Tanácsköztársaság áldozatainak eseteit is. Jónás Aladárt például rajtakapták, hogy telefonál, és arra jutottak, hogy nyilván a románokat akarta behívni a kommunisták ellen. A beregi direktórium ezért egy csapat vörösőrrel lefogatta, Sátoraljaújhelyre vitték, ahol március 22-én reggel rögtönítélő bíróság elítélte, és még aznap kivégezték. Április közepén Körmendi Elek csendőrparancsnok tett ellenforradalminak értelmezhető kijelentéseket, amiért másnap vörösőrök szó nélkül tüzet nyitottak a szatmárcsekei csendőrörsre, két halálos áldozatot szedve, köztük Körmendivel. Végül

Kosztyó felidézte még Buttykay Ferenc Bereg vármegyei alispán esetét, aki április 21-én ellenállt a vörös túszszedési kísérleteknek, majd öngyilkosságot követett el. A történész hozzátette, hogy a lakosság megfélemlítésére szolgált az akasztófák nyilvános felállítása Munkácson és Beregszászon, továbbá a már említett túszszedések gyakorlata is.

A Tanácsköztársaság kárpátaljai történetének a román és csehszlovák katonai intervenció vetett véget. Kun Bélának állítólag fontos volt a régió, mivel egyesülni akart a szovjet vörös hadsereggel. Románok ezért április 16-án az antant kérésére megtámadták a területet, és április 26-án már Szatmárnémeti irányába haladtak. A csehszlovák erők ugyanezen a napon keltek át az Ung folyón, lassan Csap felé haladva. Beregszászt a románok foglalták el, Munkácsra egyszerre vonult be a két haderő április 28-án. Csapot a kommunisták kiürítették, végül oda a csehszlovák csapatok vonultak be április 29-én, így vetve véget a tiszavirág életű helyi kommünnek.

Ellenforradalmi megmozdulásokra azért utalt csak a katonai közbelépést követően a történész, mert ezeknek létrejöttét főleg a direktóriumok menekülése tette lehetővé. Kosztyó néhány konkrét ellenforradalmi megmozdulásra mégis utalt: Munkácson április 21-én tisztek fegyvert ragadtak, de a direktórium lefegyverezte őket és elrabolta a fehéreket. Beregszászon április 21-23 között megszűnt a direktórium, ezért

Szakál Imre történész hozzászólásában nem vitatta Kosztyó állításait, csupán részletesebb eszmefuttatást tett a ruszinság akkori helyzetéről, illetve utalt Kun Béla már említett katonai céljaira a vörös hadsereggel való egyesülés terén. Szakák egy ruszin vörös gárda felállításának terveit is megemlítette.