Miért finnugor nyelv a magyar?

„Miért finnugor nyelv a magyar? Nos, azért, mert a nyelvészek ezt állapították meg. Ez bizony ilyen egyszerű. Miért nem növények a gombák? Mert a biológusok ezt állapították meg. A gombák ugyanis nem tudják a szenet a levegőből fölvenni, mint a növények – tehát nem növények. Egyébként én úgy ránézésre növénynek mondanám őket, hiszen a földből nőnek ki, és nem tudnak elszaladni, de úgy látszik, az én kritériumaim nem mérvadóak.

Így van ez a nyelvrokonsággal is: a laikus észrevételei, kritériumai nem mérvadóak. Persze itt a szakmai kritériumok ezerszer bonyolultabbak, mint a gomba-példa esetében. A laikus elsősorban a szókincset látja, például hogy a szakáll törökül is sakal, az alma törökül elma, és azt képzeli, hogy a magyar meg a török egymással rokonságban állnak. Pedig nem. A szókincs cserélődése, bővülése, importja a kultúrával, életmóddal, vallással függ össze – ezek nyelven kívüli tényezők. Például a kereszténység felvételével minden nyelvben megjelennek ennek a vallásnak a kifejezései, így a görög epískopos→ magyar püspök. A hozzá nem értőt ez a fajta változás érdekli: a régi időkben sokáig úgy osztályoztak, hogy vannak keresztény nyelvek, muzulmán nyelvek, pogány nyelvek. Keresztény nyelv volt a latin, az orosz, meg a magyar is, mert ezeken a nyelveken lehetett keresztségről, püspökről, szentháromságról beszélni.

Ám van a nyelveknek egy másik fajta változása, mely nem függ semmitől, nem tükrözi a kultúra változásait vagy a nép sorsát, hanem saját belső törvényeit követi: ez pedig a hangváltozás. Ezt vették észre a 18–19. század fordulóján, s ekkor kezdték a nyelveket aszerint csoportosítani, hogy milyen hangváltozások történnek bennük, visszavezethetők-e a hangváltozásaik egy közös kiinduló nyelvre – ahogyan az olasz, román, francia nyelv élete során bekövetkezett változásokat mintegy „visszaforgatva” megkapjuk a latint, melyből származnak: olasz lupo, román lup, francia loup[lu] mind a latin lupus’farkas’ szó leszármazottjai. Ez a rokonság persze szabad szemmel is látható, de a hangváltozás olyankor is rokonsági bizonyíték lehet, ha ennél bonyolultabb. A perzsa nyelvről például (amely kulturális értelemben muzulmán nyelv) tisztázták, hogy a hangmegfelelések alapján az indoeurópai (más szóval „indogermán”, régebbi szóval „árja”) nyelvek közé tartozik, így rokona a latinnak, németnek, orosznak, viszont nyelvészetileg semmi köze a törökhöz, arabhoz, melyekhez pedig ezer vallási, kulturális és történelmi szállal kötődik (a perzsa írás is az arab betűket használja!).

A nyelvtudomány ekkor, a 19. század elején születik meg, mert meglát a nyelvekben valami olyat, amivel más tudományok – a történelem, a teológia, a logika – nem tudnak foglalkozni. A kutatás eredményeképp a távolabbi rokonságoti s tudjuk bizonyítani. Ez a laikusnak már nehezebben átlátható, mert nemcsak a szó hangalakja, hanem a jelentése is jócskán módosulhat.

Például az angol rokona az olasznak, körülbelül olyan távoli, mint a magyar a finnek. A legősibb szavakban, ahol az angolban tvan, ott az olaszban d, például ’kettő’:twoés due, ’ülni’: sités sedére, ’fog’: toothés dente. Ám az angolt és az olaszt nem szokás így összehasonlítani, mert bőven vannak közelebbi rokonaik, vannak írásos nyelvemlékek is régebbi formájukból: az óangolból egyfelől, a latinból másfelől, s azok hasonlósága sokkal feltűnőbb – ahogy két nővér hasonlósága feltűnőbb, mint unokáiké, akik csak másodfokú unokatestvérek.”