Elég csak a nyolcvanas évek óta különösebb sikerek nélkül folyó drogellenes háborúra gondolni, aminek következtében szegényebb közösségekben élő feketék ezreit zárták aránytalanul hosszú időre rács mögé kis mennyiségű kábítószer-birtoklásért. Vagy arra, hogy a legszegényebb nagyvárosokban élő néger fiataloknak kis túlzással csak akkor van esélyük kitörni a nyomorból, erőszakból és reménytelenségből, ha rapzenésznek, kosarasnak vagy elnöknek állnak.
Hogy az Egyesült Államokban, a világ elviekben legszabadabb országában egyre inkább tűnik úgy, hogy egy etnikai kisebbség tagjaként szinte esélyed sincs a középosztályhoz tartozni. Ha ilyen témák foglalkoztatnák a közbeszédet, akkor az egyébként meglepően türelmes afro-amerikai közösség valószínűleg nem csak néhány nagyobb visszhangot kiváltó rendőri túlkapás után fejezné ki az elégedetlenségét.
Az olyan jelentősen felfújt ügyek, mint mikor valakit „niggerezésen” kapnak, vagy a virginiai kormányzó fentebb tárgyalt botránya azért késztetik nyilvános felháborodásra és buzgó elhatárolódásra a politikai elitet és a különböző véleményformálókat, mert ők is tudják, hogy a feketéknek milyen súlyos problémákkal kell szembenézniük a mindennapokban. És mivel nincsen bátorságuk megoldani ezeket, jobb híján az ilyen kisebb incidenseknél mutatkoznak szolidárisnak afro-amerikai embertársaikkal.”