Mérán vendégeskedett az egész világ

Nagy várakozásokkal mentem ki a III. Méra World Music fesztiválra: tapasztalt fesztiválozóként gyanítottam, hogy Méra azt fogja adni, amire azok vágynak, akik a „nagy” fesztiválók egyformaságával kissé beteltek már.

Azt gondoltam, hogy a verespataki fesztivál mezítlábas hangulatát Mérában újra megélhetem, azonban ennek elmaradása nem okozott csalódást. Én tévedtem, amikor azt hittem, hogy az elnéptelenedett falu romantikáját megkaphatom egy hagyományaiban élő közösségben.

A fesztivál két helyszínét egy-egy tágas udvarral rendelkező paraszti porta adta. A „nagyudvaron” volt hely a csűrszínpadnak, onnan pedig a zenére rápihenni vágyók a kertbe mehettek fel, ahol függőágyakban lehetett este a csillagokat bámulni, kellemesen diskurálni.

Nem tudom az okát, de az ilyen jellegű fesztiválok vonzzák a nagycsaládosokat. Mérán annyi kisgyerek lófrált, amennyit együtt nem gyakran lát az ember.

Aki szeret fesztiválokra járni, tudja, hogy a tisztességes étkezés lehetősége, illetve az ital árának barátságos mivolta nagyban segíti a jó hangulat kiteljesedését. Mérában egy panaszos szava nem lehetett senkinek. A 300 forintos csapolt Ursus sör ára mellett, megközelítőleg 1500 forintból jól is lakhatott az ember. Pedig aki tapasztalt Erdély-járó, az tudhatja, hogy az árak tekintetében Erdély jócskán megközelítette az anyaországi árszínvonalat.

Örömkönnyeket morzsoltam el a feletti örömömben is, hogy az utcán házi szilvás lepényt árultak potom 300 forintért. Olyan embernek való adagot mértek ezért a pénzért, amivel akár kaszálni is el lehetne menni, nemhogy illogatás közben zenét hallgatni.

Méra estére két külön univerzumot hozott egymáshoz néhány méter távolságnyira. Amikor a chilei de Ruts zenekart végighallgattam – amelynek az egyik osztrák tagja magyarul köszöntötte a résztvevőket –, a „főtéren” álló kocsma teraszára betérve újra latin zene boldogító hallása örvendeztetett meg. A „deszpaszító” és egyéb latin dalok szívszaggató dallama mellett költhettem el egy italt, közben a két világ közötti kontraszt mámorában feredett a lelkem. A falusi kocsma hangulata éppúgy élményt nyújtott a maga őszinteségében, mint a fesztivál hivatalos programja. A falu népe és a fesztiválozók egymás társaságában elvegyülve italoztak. Magyar hölgynek udvarló mexikói zenész, nyugat-európai jöttment és a helyi bácsi olyan természetességgel ültek egymás mellett, mintha ez mindig így lenne errefelé.

A koncertek után örömzene és táncház következett. Bár nem tudok néptáncolni, amikor azonban az ebben tudósokat figyelem, mindig eldöntöm, hogy egyszer megtanulok. Amikor nagyvállalati menedzser kinézetű arc veri a bokáját és forgolódik előírásszerűen, akkor rá kell jönni, ennek helyen van a világban, ma és holnap is.

Az együtt muzsikáló idegenek hajnalig fitogtatták a tudásukat, nem kérkedésből, hanem hogy a közönség táncoljon. Az egyetlen kellemetlen része ennek az volt, hogy az asztal, aminél helyet foglaltunk, időnként arrébb kellett tenni, hogy a sátor alá gyűlő népnek legyen helye. Ezt az időszakonkénti költözködést rendre kísérte egy üveg sör vagy egy pohár fröccs fájdalmas kiömlés általi elvesztése.

Egy fesztivál hangulatát leginkább a közönség határozza meg, így őket is jó alaposan vizsgálat alá vontam. Nem maradhattak el a mérai csűrfesztiválról sem a nyugati ötvenes korosztályba tartozó, tündér táncolt lejtő, mindig boldog alakok. Néhány, az ítélőképesség befolyásolására alkalmas ital elfogyasztása után le sem tudtam venni róluk a szemem. Minden alkalmat megragadtak, hogy a fellépők előtt táncoljanak, egyértelműsítve, hogy ők nagyon megélik ezt a sokszínű dolgot. Naná, hogy élvezhető volt az előadásuk.

Az udvar megtelt népekkel, helyi és anyaországi magyarokkal, a jó minőségű zenével rokonszenvező románokkal, dél-amerikaiakkal, cigány zenészekkel, illetve Európa nyugatabbik feléről érkezetekkel. A fesztiválra benéző mérai népviseletes nénik ájtatos arccal tűrték, hogy fényképezik őket. Tudták magukról, hogy szépek.

A mérai fesztivál sokszínűségben a legnagyobb meglepetést mégis egy japán srác okozott. Tomo Haru kérdéseimre először angolul válaszolt, majd az akcentusom nem kifogástalan mivolta gyanút keltett benne. Megkérdezte, hogy magyar vagyok-e. Majd kedves akcentussal átváltott magyarra, mivel ez neki nem jelentett nehézséget, Tomo Haru magyar szakon végzett egy japán egyetemen. Tomo elmondta, hogy szeret Erdélybe járni, volt már Budapesten is, de neki valamiért az erdélyi dolog tetszik jobban. Most csak ezért a fesztiválért látogatott ide.

A megismerkedés után meg is egyeztünk, hogy annak dacára, hogy nekik egy alkohollebontó enzimmel kevesebbet adott a Fennvaló, megiszunk valami erőset, valami helyit.

Azt hiszem, eljött az idő, hogy a lelketlen fesztiválzombik is felfedezzék Mérát. Egy nap talán ezrek jönnek ide, addig azonban még van néhány év arra, hogy túlzsúfoltság- és erőlködésmentes környezetben élvezzük a népek zenéjét.